A Szajki tavak buszmegállóban még megnéztük, mikor indul innen bárhová is busz, de 14.45-ig sehová nem lehet menni tömegközlekedéssel. Az még 4 óra!! Közben kitaláltam, hogy a fene se fogja rábízni magát mások kegyelmességére, gyalogoljunk inkább vissza Hosszúperesztegre, nincs az olyan messze. Ott már úgyis szinte otthon vagyunk.

Trixi sem tiltakozott ez ellen, így ugyanazon az úton megindultunk visszafele, amelyiken jöttünk. Azt legalább már tudtuk, hogy járható. Így baktattunk csöndben, amikor kiszúrtuk, hogy az egyik stégnél nincs senki. Adtam egy utolsó esélyt, hogy megszeressem ezt a tavat. Egy kisebb sáros részen átbukdácsolva végre ki is értünk a parthoz, ahol rettenetes bűz fogadott bennünket. Nem tudom, honnan jött, a vízből vagy a partról, de nagyon orrfacsaró volt. Úgy éreztem, egyre nagyobb csalódás nekem a tó, akármelyik részén is vagyok. Azért kisétáltunk a stégre, pár percet töltöttünk ott, fényképeztem párat, de aztán gyorsan tovább álltunk, ennyi is bőven elég volt. Bizton állíthatom, a szívemcsücske ranglistámra nem kerültek föl a Szajki tavak, még a századik helyre sem. Nem tudom, másnak mi tetszik benne, én többet az életben nem megyek oda. (Csak majd ha legközelebb erre kéktúrázom.) Kb. egy óra múlva visszaértünk Hosszúperesztegre és úgy tűnt, ebből az irányból mintha még hosszabb lenne a falu. Akartunk a helyi kisboltból valami hideg üdítőt venni, de a helyi kisbolt zárva volt, mármint megszűnés alatt állt, más boltot meg nem láttunk menet közben, szóval nem tudom, a helyiek hova járnak, ha gyorsan kell valami. Mindenesetre nekünk nem volt több időnk boltot keresgélni, mert 5 perc múlva jött is egy busz, ami ugyan Sárvárra vitt minket Sümeg helyett, de legalább haladtunk és nem ácsorogtunk. Gondoltuk, Sárvárról sűrűn van közlekedés Sümeg felé.

Sárváron a buszpályaudvar melletti üzletben maradt még időnk bevásárolni, vettünk némi epret is estére, lett Trixinek hideg üdítője is. Tényleg csak pár percet kellett várni a sümegi busz indulására, és mivel kb. egy órás volt a menetidő, kényelembe helyeztük magunkat, majd egy idő után be is aludtunk egy kicsit, bár becsületszavamra mondom, próbáltam ellenállni, de időnként behunytam néhány pillanatra a szemem. Amikor megérkeztünk, azon kezdtünk el gondolkodni, hová menjünk meginni egy finom kávét. Az elmúlt pár napban sikerült nagyjából megismerni a lehetőségeket, és egyiktől sem voltunk elragadtatva, de aztán bementünk a pékségbe megkérdezni, hátha a helyieknek van ötletük jó kávéra. Az egyik vásárló javasolt egy helyet, amit én előző nap reggel a Zalaszántóra tartó buszról láttam is, ezért megfogadtuk tanácsát és elslattyogtunk odáig. A kávé- és teaházban keleties hangulat fogadott és hamar le is telepedtünk az egyik ablaknál lévő asztalhoz, melyet a festett üvegen áttörő nap fénye kellemesen és megnyugtatóan beszínezett. A kávé valóban nagyon finom volt és nem is drága, a háttérben instrumentális zene szólt halkan, a kiszolgálás is kifogástalan volt (csak egyszer felejtette el a hölgy, hogy mit kérek, de eskü, hogy nem vagyok bonyolult). Lassanként éreztük, hogy kéne valamit enni is most már, ezért felkerekedtünk, hogy a vár alatti egyik étteremben falatozzunk valamit. Trixi szemezett még egy darabig a pultoknál a kerámia teáskancsókkal, aztán végül elindultunk. Talán 100 métert tehettünk meg, amikor hirtelen meggondolta magát, hogy neki mégis kell valami szuvenír, menjünk vissza a kávézóba. Hosszas válogatás után a szatyorba került egy amúgy tényleg nagyon aranyos kis kanna, bár szerintem egy kisebb vagyonba került, de Trixi állította, hogy Pesten is ennyibe kerülnek ezek és ennek nagyon fog örülni a lánya. Visszafele úton nem tudtunk megbarátkozni a vár alatti kifőzdék által kínált olcsó, de cseppet sem kívánatos étkek gondolatával, ezért a 84-es út alatt átkelve az egyik étteremben akartunk halkítani gyomrunk korgásán, de balszerencsénkre hétfőn és kedden zárva tartottak. Kizárásos alapon nem maradt más, mint a Várcsárda, s reméltük, nevéből adódóan nem lesz nagyon drága, különben éhen maradunk. Így történt, hogy kancsóval, eperrel, hátizsákkal, sárosan megérkeztünk a csárdába. Szerencsére nem néztek ki, szívélyesen hellyel kínáltak. Kint ültünk le a verandán és mivel rajtunk kívül csak egy házaspár üldögélt nyugodtan, máris hozták az étlapot. Az árakat elnézve nem vágódtunk hanyatt, ennek megörülve rendeltem is magamnak sertéspörköltet házi galuskával, uborkasalátával, hozzá limonádét, Trixi valami gombás csirkét kért. Hamarosan ki is hozták a vacsoránkat. Akkora adagot kaptunk, hogy én erősen elgondolkodtam, hogy fogom ezt megenni (nem is ment mind). Időközben jól rákezdett az eső, így egy méterrel beljebb csúsztunk, ne legyünk már annyira vizesek.

Idejét sem tudom, mikor ettem ilyen finomat utoljára. A hús tökéletes volt, egy fia mócsing nem volt rajta, a nokedli szintén mennyei, az uborkasaláta pedig hmmm….. Csodás! Bárkinek jó szívvel ajánlom a helyet. Egy darabig még üldögéltünk, majd nagy nehezen feltápászkodtunk, hogy megpróbáljuk magunkat felvonszolni a hegyre. Nem volt nehéz dolgunk, csak gurulni kellett.

Elmondhatjuk, hogy ismét mázlink volt, hogy egyik nap sem kellett elővenni az esőkabátot és sikeresen teljesítettük ezt a szakaszt is (na jó, a Szajki tavaktól Ötvösig még tartozom egy úttal). Holnap azonban irány haza, legközelebb folytatjuk.

Lépések száma: 20245, megtett távolság: 15,89 km, átlagsebesség: 4,21 km/h, elégetett energia: 1129 kcal