Ismét korán keltem, hogy még a hőség előtt letudjam legalább az út egy kicsiny részét. Ahol első nap felszálltam a buszra, ott szálltam le most reggel. Út közben a két nappal ezelőtt meghódított Rezi vára tündöklött ki időnként fehér falaival a zöld hegyoldalból. Mosolyogva gondoltam vissza ott átélt kalandjaimra.

Szóval leszálltam a buszról és elindultam a templom felé, majd tovább, ki a faluból. Már rögtön az elején benéztem megint az utat. Az ember természetszerűleg megy arra, amerre úgy gondolja, hogy másfelé nem is lehet az út. Hát de. De két farakás között a vállig érő susnyásra még csak gondolni sem szeretek, nemhogy belemenni. Pedig újfent ez várt rám. Adódott némi ösvényszerű valami, ez kicsit megnyugtatott, a szúnyogok azonban itt is inkább kergettek, mint maradásra bírtak.

A dzsindzsa rövidesen elmaradozott és keskeny úton folytattam tovább a gyaloglást. Rengeteg körömnyi szamócát láttam az ösvény mentén, de csak egyet kóstoltam meg, mert abban a szent pillanatban, ahogy megálltam, szúnyogok hada csapott le rám, én meg annyira továbbra sem szívlelem őket, hiába is akarnak barátkozni velem. Szerencsémre a szúnyoglakta területet hamar a hátam mögött hagytam és széles erdei úton battyogtam tova. Időnként elkiabáltam magam, nehogy meglepjek valami vaddisznót vagy szarvast. (Már megint az a felelősségteljes énem…) Vaddisznó nyomokat ugyan nem láttam, de tenyérnyi szarvas lábnyomokat annál többet. Ezen a részen az erdő nagyon szép volt, a fák lombjai sűrűn összenőttek, de a napsugár itt-ott betört közöttük, miközben úgy éreztem, mintha szurdokvölgyben járnék.

Nemsokára egy kisebb emelkedőt leküzdve egy fenyvesekkel határolt részre értem, ahol a füves útszakasz mentén számos szép és érdekes virág között töltöttem el vagy 20 percet, természetesen fotózással. Isteni fenyőillat volt, szúnyogok sehol, így innen is kicsit nehezemre esett továbbállni. Eseménytelenül haladtam tovább, bár egyszer mintha hallani véltem volna valahol távolabb egy szarvas hangját, de látni ezt sem láttam. Mindenesetre bőszen kiabálgattam magamban, nehogy valaki jobban meglepődjön a kelleténél. Válasz viszont sosem érkezett a hahózásra. Teljesen egyedül voltam. Nem telt el sok idő, meg is érkeztem a gyenesdiási Nagy-mezőre. A jelzések keresztül vittek a mezőn, ám közben kiszúrtam, hogy a hegy tetején van egy kilátó. Gondoltam, meg kéne nézni. Ahogy elindultam, egy félmeztelen férfi kiabált rám a távolból hangosan, miközben vadul integetett hozzá. Nah, gondoltam, már megint rossz helyen vagyok. Hamar odaért hozzám és kérdezte, hogy kéktúrázom-e.

- Igen. – válaszoltam.

- Akkor ne arra menjél, mutatom az utat! – felelte készségesen. – Amúgy Pisti vagyok. Bemutatkoztam én is, ha már ő is.

- Tudom, hogy nem jó irányba megyek, de gondoltam, felmennék a kilátóba, nincs messze és biztos szép a kilátás.

- Akkor azt mondom előbb. Ne a kék háromszög jelzésen menjél, az nagyon meredek. Mondom, menj be az ösvényen, aztán balra… - és csak mondta és mondta tovább lelkesen, én meg a második kanyar után elvesztettem a fonalat. Elmondta azt is, hogy jövök le a hegy túloldalán a kilátóból és hogy térek vissza a kékre. Meg azt is, hogy van itt egy bánya, nagyon szép. - És van lekvárunk, nem kérsz? Ááá, biztos nem akarod cipelni az üveget. Honnan jöttél amúgy?

- Pestről.

- Az jó, ott legalább van munkalehetőség, mert itt csak közmunka van. Nem kell pisilned? Van vécénk, tiszta, teljesen kulturált. Van elég vized? Mert itt tudsz vételezni azt is.

- Nem köszi, minden oké, vizem is van bőven. – válaszoltam, miközben minduntalan egy arasznyival közelebb léptem a még vagy 30 méterre lévő ösvényig.

- Nem volna szabad egyedül túrázni ebben a melegben, persze értem én, de hát mi van, ha rosszul lesz az ember? – igaza van, ez tény, én viszont menni akarok. Most már innen is, föl a kilátóba, s azzal meg is indultam. Ő pedig még egyszer elmondta legalább két percben, merre menjek. - Hát örülök, hogy találkoztunk!

Itt már vagy 5 méterre távolodtam tőle és ez a távolság exponenciálisan növekedett minden egyes kimondott szóval. – Amúgy Pisti vagyok!

Megjegyeztem. Aztán végre beértem az ösvényre, gyorsan eltűntem a fák között és újból egyedül maradtam. Láttam a balra vezető utat, amit kihagytam, de pár méterrel feljebb meg is bántam, mert tényleg nagyon meredek volt az út, így hát visszamentem az elágazásig és onnan valóban kényelmesebben értem fel pár perc alatt a Kerek-hegyen, 235 méteres magasságban álló, három szintes Festetics-kilátóhoz.

Gyorsan fel is mentem a tetejére, de extra dolgokat nem tartogatott. Persze ellátni Keszthelyig és tovább, látni a Balatont, előttem Gyenesdiást, a Pisti által említett kőbánya fehér szikláit, rálátni a Nagy-mezőre és a dombokra, ahonnét jöttem. De bevallom, mostani túrám során láttam már szebb panorámát. Nem is időztem sokat, elindultam lefelé. Elhatároztam, hogy a kék eredeti útvonalán megyek tovább és megnézem a bányát is, úgyhogy ugyanazon az útvonalon mentem le, ahol feljöttem. Még bent voltam a fás területen, amikor valami zümmögést hallottam a rét felől. Ahogy kiértem, láttam, hogy egy drón száguldozik a mező felett, a drónt pedig ki más irányítaná, mint Pisti. Elindultam ellenkező irányba, a kék jelzés felé, közben ijesztően közel jött a drón, de abban a pillanatban Pisti vissza is hívta és megvárta, amíg átérek a rét túloldalára és elnyel az erdő. A drón hangja sokáig kísért még az erdőben.

Rövidesen el is értem a kőbányát, amit illatos fenyves erdő vett körül. Nem tehetek róla, az illatot mindig meg kell említsem, egyszerűen imádom a fenyő illatát. Sajnos csak a fák közül tudtam szemrevételezni a sziklákat, mert lefelé egy nagyon meredek ösvény vezetett, azt inkább kihagytam. Pár percet azért itt is eltöltöttem, de aztán tovább indultam. Ahogy leértem, észrevettem a bányába vezető utat. Gyorsan rákanyarodtam, hogy közelebbről is megnézzem a szó szerint vakítóan fehér falait. Perzselő hőség és néma csend fogadott, csak a szikla oldalára rászálló madarak által levert kavicsok rémítő zaja törte meg a csöndet. A szemem az erős napfénytől kezdett könnyezni, ezért nekiiramodtam és alig párszáz méter után el is értem Gyenesdiás szélső házait. Innentől kezdve majdnem végig napon, aszfaltút mentén vitt a jelzés, egészen Keszthelyig. A hírhedt gyenesdiási forgalmas úton való átkeléstől tartottam egy kicsit, de semmiféle probléma nem volt, nem kellett hosszú percekig várakozni, teljesen simán át tudtam kelni az úttesten.

Hamarosan beértem Keszthelyre is, de innen még hosszan vezetett az út a vasútállomásig, ahol pecsételnem kellett. Pecsételés után leültem egy kicsit az árnyékos, kellemesen szeles váróban egy padra megpihenni. Ahogy nézegettem a füzetemet, láttam, hogy még bő 7 km van Hévízig. Ezt egy kicsit soknak éreztem abban a pillanatban, tekintettel a közel 35 fokos melegre és egyre fájóbb talpamra. Gondoltam egyet és elindultam a szállásra egy kicsit felüdülni. Lesz, ami lesz. Vagy folytatom, vagy nem. A szálláson bekentem a talpamat mentaolajjal, az kellemesen hűsítette a lábamat. Ücsörögtem a padlón, mert nem akartam koszosan, izzadtan az ágyneműt összepiszkítani. Jólesett így szusszanni, miközben latolgattam a lehetőségeimet. A pecsétek mind megvannak. De ha kihagyom ezt a 7 km-t, az csalás. Becsapom magamat. És amúgy is látni szeretném a hévízi tavat. Még sosem láttam. És csak két órányi járóföld.

Időm volt bőven tanakodni. Csak háromnegyed óra telt el, a lábam is kellően felüdült, hát akkor útra fel. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, busszal megyek Hévízre, addig is még pihennek a csülkeim, aztán onnan gyalogolok vissza Keszthelyre kényelmesen, így legalább nem kell menetrendhez igazodnom fáradtan. Ki tudja, milyen állapotban leszek akkor. Nem tudtam azt sem, hogy a hosszú egyenes szakaszon, amit a térkép jelöl, milyen körülmények várnak rám, napon kell mennem, vagy erdőben. Az utolsó kilométereken ezek nagyon is fontos dolgok. De már csak ez a 7 km volt hátra, így bármi lesz is, ezt meg kell csinálni.

Folyt. köv.