Gyors reggelizést követően felültem a 6.20-as zalaszántói buszra, hogy még a nagy meleg beállta előtt letudjam az út egy részét. Ez nem volt szép kifejezés, mert a kéket én nem letudni akarom, hanem átélni, de az ember abban bízik, hogy korán reggel még komfortosabban tud természetjárni, mint a déli forróságban.
Leszálltam a buszról ott, ahonnan a múltkor elindultunk az ellenkező irányba. Néhány perc alatt átgyalogoltam a falun, majd a jelzés jobbra kanyarodott egy földútra. Hirtelen bódító kamillaillat csapta meg az orrom, mire felfigyeltem a mellettem lévő növényekre és tudatosult bennem, hogy egy egész mezőn illatozik ez a csodás gyógynövény, aznap reggel pedig csak nekem. Őrült tempóban elkezdtem fotózni és bevallom, nemigen akaródzott innen tovább mennem. Az az illat balzsamozta a lelkemet, körülölelt és átjárt, szinte repülni tudtam volna tőle. (Lehet, hogy szoktak belőle drogot is készíteni…??)
A kamilla, más néven orvosi székfű az őszirózsafélék családjába tartozó gyulladáscsökkentő, görcsoldó, szélhajtó, gyomorerősítő és fertőtlenítő hatású gyógynövény, bár ennél jóval több ismert és bizonyított gyógyhatása van. Ezt az igénytelen növényt viccesen nevezik bubulykának is. Virágait akkor gyűjtik, amikor szirmai vízszintesen állnak. Illóolaját a kozmetikai ipar előszeretettel használja. Magyarországon főként az Alföld szikes területein található meg.
Talán fél órányi időt töltöttem el itt, mire rávitt a lélek, hogy elhagyjam a helyet. Kb. 100 métert tehettem meg, amikor körbenéztem, hogy vajon merre kéne tovább mennem. Volt egy széles út jobbra, de a letöltött térkép egyértelműen az egyenes utat mutatta. Ott azonban nem volt út. Csak mérhetetlenül sok, vállig érő csalán. Most mi legyen? Merre tovább? Forduljak vissza? Ezt az ötletet azonban villámgyorsan elvetettem. Akármerre próbáltam indulni, se jelzés, se út, de még csak egy állat által kitaposott ösvény se volt. Ahogy nézelődtem, észrevettem, hogy jobbomon a csalános túloldalán mintha lenne valami ösvényféleség. Erőt vettem magamon és a növényzetet magam előtt taposva, kezeimet a magasba tartva, óvatosan haladva átvágtam a csalános túloldalára. De tévedtem. Itt sem volt út. Ekkor hirtelen megszólalt egy ütemesen felzengő hang a közelből. Szarvas lehetett, bár ilyenkor még nem igazán jellemző a bőgés. Mivel már amúgy is kerülő úton jártam, biztosabbnak gondoltam, ha inkább távolodok, nehogy kellemetlen meglepetés érjen. Elkezdtem kiabálni neki olyanokat, hogy: „Vigyázz jövök!” meg „Hahó!”, és hogy biztosan ne találkozzak a hang tulajdonosával, elindítottam David Bowie „Heroes” című számát a telefonomon (erősen asszociálva magamra), jó hangosan. Talán nem kedveli a dalt és reméltem, hogy inkább a másik irányba fordul, minthogy ezt kelljen hallgatnia. A tervem úgy tűnt, bevált, mert többet nem hallottam a hangját.
Miután a kék jelzéstől egyre távolodtam ösvényt keresve a temérdek csalán között, rájöttem, hogy máshol sem fogok tudni visszafordulni úgy, hogy ne kelljen a csípős növények közé mennem. Azért sikerült egy helyet találnom, ahol úgy tűnt, nem olyan széles ezen – egyébként szintén fantasztikus hatású gyógynövény – sáv, és az előbbihez hasonló módszerrel most is csípések nélkül sikerült átjutnom. Kiértem egy tisztásra, ahonnan visszakanyarodtam a kék felé. Meg is lett az út, bár bent folytatódott az erdőben, ahol a tegnapinál sokkal éhesebb szúnyogok vettek célba. Hiába fújtam be magam ellenük, az izzadtság és a belőlem áradó szén-dioxid úgy vonzotta őket, ahogy engem vonzott egy nagy pohár hideg üdítő (csak azt én nem kaptam meg). Ellenállhatatlan voltam, na. Ha nem álltam meg, jobb volt, bár nem úsztam meg úgy sem teljesen, ám ha valamiért megálltam, akárcsak egy pillanatra is, olyan támadásba lendültek, hogy ember legyen a talpán, aki szó nélkül tűri. Én is kalimpáltam, szitkozódtam, szisszegtem, s csak mondom, ezek sem túl hatásos módszerek a dögök távoltartására.
Folyt. köv.
