Reggel 6-kor indultam otthonról, hogy a 6.45-ös buszt elérjem. Szakadt az eső, én meg csak bíztam benne, hogy nem lesz így egész nap, különben alaposan bőrig fogok ázni. Bázisszállás híján ezen a túrán a nagy hátizsákba pakolva vittem magamon 4 napi életem. Reméltem, hogy bírni fogom cipelni 9 kilósra sikeredett cókmókomat. Egy kicsit tartottam ettől a 4 naptól, de gondoltam lesz, ami lesz, nekivágok. Persze ismét egyedül. Ezt is meg lehet szokni.
A metrópótló buszról leszállva elindultam az aluljáró felé, mire a busz hátulról beterített nem kevés sáros vízzel. Némi anyázással konstatáltam kora reggeli helyzetemet és próbáltam magam túltenni az első próbatételen. Lehetne rosszabb is. A busz pontosan indult, én pedig teledugtam a fülemet zenével, hogy az elkövetkező több mint 3 órában ne unjam magam halálra. Persze nem volna 3 óra az út Bakonybélig, ha nem állna meg két helyen is pihenőre a busz. Sebaj. Cserébe a bakonyi tájban gyönyörködtem, ahogy a dimbes-dombos vidék zöld erdői közé beúsztak a felhők, puha dunyhaként borulva a fák lombjaira. Az embernek kedve volna megsimogatni, belefúrni az arcát a selymes tájba, mélyen beszívni az illatát, hozzásimulni a bársonyos felhők üdén lebegő párnáihoz, majd köztük elszunnyadni békésen.
10-re meg is érkeztem Bakonybélbe. Szerencsére az eső már egy órája elállt, így legalább fölülről nem fogok ázni. Megkerestem a pecsételő helyet, kaptam egy saját pecsétet is pluszban az étteremben, majd nekivágtam a hegynek. Borús volt az idő, a nap még csak erőlködni sem akart áttörni a felhők között, de így legalább nem kellett kenegetni magam leégés ellen és a hőmérséklet is jóval kellemesebb volt. Szép lassan vezetett az út egyre följebb és följebb. Pár száz métert tehettem meg, amikor gondoltam, felveszem videóra az első jelenetemet. Elővettem a gimbalt, amit ilyenkor használok, összeszereltem a telefonnal, mikrofon helyén, nyitom a kütyüt, hát eltörött. Minden felvétel vacak lesz enélkül, de mit lehet tenni… Cipelhetem ezt is most fölöslegesen. Rezignáltan vettem tudomásul, hogy nincs mit tenni, úgysem tudok vele abban a pillanatban az erdő közepén semmit se kezdeni, így mentem tovább.
Kíméletesen, de határozottan emelkedett az út, csodálatos erdőkön át vitt a jelzés. A felhők néhány méterrel a fejem fölött súrolták a fák tetejét. Arra gondoltam, hogy a Kőris-hegy tetejéről biztos nem fogok látni semmit, de az elemekkel nem lehet vitatkozni. Lassan kiértem a műútra, ahol néhány tíz méter megtétele után a szalagkorlátot átlépve folytatódott a kék. Igen erős szintemelkedést kellett innen leküzdeni. Rövid, de combos szakasz következett, s egy kidőlt óriási fatörzs gondolkodóba is ejtett, hogy tudok átkerülni rajta. Aztán nagy lendületet véve visszazuhantam. Második próbálkozásom már sikerült és átlendültem a fa túloldalára. Kárpótlásul olyan meseerdőbe csöppentem, amiről álmodni sem mertem volna. Ott voltam a felhők által ködbe rejtett erdő közepén, egyedül, csak a csönd meg én, és a fák. Fantasztikus élmény volt.
Máskor mindig a hegy tetejéről látható kilátás miatt érzek eufóriát, most először az erdőben éreztem ezt az érzést. Még sosem láttam ilyen csodálatosat. A fárasztó emelkedőnek minden kínja megérte ide feljutni. Innen már nem volt messze a radarállomás és a Vajda Péter kilátó, ahol a pecsét is volt.
A Kőris-hegy a Bakony legmagasabb hegye, nevét az azt borító kőris erdőről kapta. 709 méteres csúcsára 1976-ban építették a polgári légiirányításhoz szükséges radarállomást, melyet ma a Hungarocontrol üzemeltet. A légtér biztonságáért felelős, szigorúan őrzött épületbe nem lehet bejutni, lévén kiemelt fontosságú az objektum. Magyarországon még két helyen működik ilyen radar: Ferihegyen és Püspökladányban.
A radarállomás mellett kb. 50 méterre áll az 1920-ban épített faszerkezetes, háromszintes Vajda Péter kilátó, melyet természetesen azóta többször is felújítottak, s ahonnan jó idő esetén a Somló-hegyet és a pannonhalmi apátságot is látni lehet.
Mielőtt megmásztam volna a kilátót, megebédeltem, s csak tele hassal indultam neki a három emeletnek. Meglepetésemre a felhők addigra már fölszálltak és adódott némi kilátás is, bár még elég párás volt a levegő, azért ez is több volt a semminél. Hamarosan lefelé kellett vennem az irányt, mivel a kilátó tetején igencsak erős szél fújt és kezdtek a fogaim csattogni. A lefelé vezető út sem volt kevésbé szép, mint fölfelé, sőt! A hegynek ezen az oldalán már sütött a Nap, s a fák között beszűrődő napfény varázslatossá tette az amúgy is csodás erdőt.
Nemsokára elértem Szépalmapusztát, ahol szőke lovak legelésztek békésen – herceg nélkül. Ahogy közeledtem feléjük, hangos lábdobogással eltrappoltak ijedtükben. Az egész majorság szemet gyönyörködtető. A gondosan ápolt, üde zöld mezők, az útszéli kis virágok, a legelésző lovak, a hátam mögött pedig a Kőris-hegy kényelmesen terebélyesedő keleti dombjai nyújtottak idilli panorámát.
Folyt. köv.
