Kiértem az erdőből és fenyvesek mentén haladtam tovább, szúrós mezei virágok között. Szemben a Vértes tömbje volt már látható a távolban. Alig érzékelhető keréknyomokon vezetett a jelzés, majd egy rövid erdős rész előtt egy óriási tócsa állta az utamat. Itt gondolkodóba estem, hogy tudnám kikerülni úgy, hogy ne kelljen úsznom.
Mivel jobbról egyáltalán nem volt hely és az erdő is elég sűrű volt, kizártnak tartottam, hogy arra menjek. Maradt tehát a bal oldali sáros, de nyíltabb terep, aminek a felsőbb részén kivágott fák torlaszolták el az utat. Nem baj, gondoltam, középütt már járható, úgy sincs más lehetőségem. A tócsát sikerült kikerülnöm, a faágak kikerülésekor viszont a száraznak hitt kis sziget azonnal elnyelte a lábamat, mire gyorsan ki akartam menekülni a kutyaszorítóból. 2-3 lépésnyi távolságra is még belesüllyedtem a turistamarasztaló út sűrű szaftjába, majd kusza lábnyomokat hagyva a sárban, igen hirtelen távozni kényszerültem adott helyzetből. Akadt még ezután néhány pocsolya az úton, de egyik sem okozott már fejtörést.
Napraforgó tábla mellett jártam, amikor megláttam a szépen sorakozó, kirándulócsalogató asztalokat a padokkal. Rögtön birtokba is vettem az egyiket. Pár percet üldögélhettem ott, amikor fiatal pár érkezett és telepedett le a szomszédos asztalhoz. Természetesen beszédbe elegyedtünk, nagyon kis helyesek és közvetlenek voltak. Ők rövidesen elindultak, én még ücsörögtem vagy tíz percig, aztán én is tovább álltam. Kukoricatábla mellett vezetett az út, én pedig megkívántam a vacsora mellé a kukoricát. Gyorsan leszedtem egy csővel, kicsit kibontottam, hogy lássam, nem fölöslegesen fogom-e cipelni. És milyen jól tettem ezt, mert nem volt még elég érett, a szemek elég kicsik és ritkásak voltak benne. Ám csak nem hagyott nyugodni a kukorica gondolata, úgy 200 méterrel később ismét megpróbálkoztam eggyel, hátha. Ez már gyönyörű volt, így egy egész csővel elraktam a táskámba, legyen egy kis nassolni való estére.
Hamarosan a Burok-völgy peremén sétáltam, száraz tűleveleken. Tizen évvel ezelőtt végigjártam már a völgyet, valóban páratlan élményekkel gazdagított, egyszer mindenkinek érdemes végigbóklászni benne.
A Burok-völgy kb. 12 km-es főága Királyszállástól Bakonykútiig terjed, mellékvölgyeivel összesen 25 km hosszúságú, 50-90 méter mélységű, nehezen járható természetvédelmi terület. Kanyonjának kialakulása nem a víz eróziós munkájának köszönhető, hanem hasadásos eredetű, ez eredményezte a különleges sziklaformákat. A völgy jóval alacsonyabb hőmérsékletű, mint kinti környezete, emiatt a jégkorszakok óta fennmaradt növényritkaságok is megtalálhatóak itt. Eme védett területen erdőrezervátum található, ami azt jelenti, hogy a völgyben nem történik emberi beavatkozás, mindent a maga természetességében láthatunk.
Miközben próbáltam felvenni a szél hangját, amint a fák között süvölt, az iménti fiatal pár jelent meg mögöttem. Csodálkoztak, hogy kerülök én elébük, de aztán megállapítottuk, hogy ők a rosszul jelzett kukoricásnál nem jó irányba fordultak. Végül együtt mentünk tovább, közben beszélgettünk. Az erdei szakasz után jól járható mezőn vágtunk keresztül, s időnként a páros sasszemű hölgy tagjának köszönhetően szedreztünk az útba eső bokrokról, beszerezve néhány tüskét az ujjunkba.
Innen már nem volt messze Bakonykúti, ahol az utolsó szállásom is volt. A rendezett kis falu határában szilvafák roskadoztak a temérdek gyümölcstől, így bátran falatoztunk a mézédes termésből, maradt bőven az utánunk érkezőknek is. Együtt mentünk tovább a polgármesteri hivatalnál lévő pecsételő helyig. Bélyegeztünk, pár szót még váltottunk, aztán elköszöntünk egymástól. Én elindultam visszafelé, megkeresni a szállásomat, ők pedig tovább.
Lépések száma: 27253, megtett távolság: 22,79 km, átlagsebesség: 3,69 km/h, elégetett energia: 1725 kcal
