A Kő orra nevű kilátóhoz vezető gazos elágazást elhagyva tovább indultam lefelé és a kimaradt panorémáért cserébe az Alsó-Szőlőhegyi kilátónál egyedül tölthettem egy jó fél órát egy nemzeti színű padon üldögélve, időnként fekve, szúnyogok társasága nélkül, csodás panorámával a lábam alatt, a Tapolcai-medencétől a Balatonig.

Itt jóízűen elköltöttem végre az ebédemet, ami kétnapos zsömléből készült szalámis szendvicsből állt, és ami a táskám aljára csúszva új értelmet adott a zsömle szónak.

Hamarosan erdőben vitt tovább az út. A vérszívók ezen a szakaszon kegyesek voltak hozzám, ha nem álltam meg, nem bántottak, bár időnként belezümmögtek valami olyasmit a fülembe, hogy: „Itt vagyunk, de jó szagod van! Megkóstolhatunk?” – ha jól értelmeztem, bár annyira nem értek jól szúnyogul. Nem igazán tetszett a dolgokhoz való hozzáállásuk, ezért tempósra fogtam a nyargalást, keressenek maguknak más áldozatot. Látjátok, nem kell engem úgy félteni, mondom, hogy nem haverkodok velük.

Később a távolból motor zaját kezdtem hallani. A hang egyre közeledett, végül felbukkant egy quados és gyorsan elhúzott mellettem, büdös benzinszagot hagyva maga után. A legszívesebben betiltanám, hogy az erdőbe az erdészeten kívül mások benzines járművel bejöjjenek és tönkretegyék a jó levegőt, a járható utat és száguldozásukkal veszélyeztessék mások testi épségét. (Ha nem húzódom félre, nem tudom, képes lett volna-e megállni, vagy csak a gázt ismerik az ilyen emberek.) Egy kicsit azért viccesnek találtam, hogy a falu bikája a háta mögötti lányzónak imponálva repesszen fölfelé az erdőben, miközben a rémült arcú lány úgy csimpaszkodott a fiúba, mint aki menten le akar fordulni mögüle. Pár másodperc múlva ismét némaság telepedett a fák közé, csak a quad által felkavart por jelezte, hogy az előbb még itt jártak a sportemberek. Amúgy mázlim volt, hogy az elmúlt hetek nagy esőzései miatt kialakult sárrengeteg a múltba veszett, különben most kaptam volna egy adag védőréteget a ruhámra.

Haladtam tovább, bár a harmincvalahány fokos meleg némiképp vett ki az erőmből, úgyhogy csak szép kényelmesen bandukoltam. Beértem Vállusra, eljöttem a buszmegálló mellett, majd az árván hagyott vegyesbolt épületénél pecsételtem. Megnéztem az időt, ellenőriztem, hogy mikor megy Keszthelyre busz és szomorúan konstatáltam, hogy még két órát kellene várakoznom. Ehhez nem nagyon volt kedvem, így gyors elhatározással elindultam tovább, hogy kb. 4 óra alatt megtegyem a Keszthelyig tartó 13 km-es szakaszt. A templom melletti kútból még vételeztem magamnak vizet, hogy biztosan kitartson a melegben, majd erőt vettem magamon és nekiveselkedtem. Úgy 20 métert meg is tettem a tűző napon, amikor gyorsan átértékeltem a helyzetemet és határozottan visszafordultam a buszmegálló felé. Előzetesen úgy gondoltam, úgyis többet fogok menni, mint amennyit előre elterveztem, de ekkor azon voltam, nem szeretnék aznap többet talpalni ebben a melegben, inkább várok a buszra. (Na ugye, hogy nem vagyok agyalágyult?) Letelepedtem a megállóban és igyekeztem valahogy elütni az időt – jobb híján a telefonomat nyomkodtam, de mivel ezt a tevékenységet én nem tudom hosszabb ideig űzni, maradt a nézelődés, hogy a szemközti házban hogy kergetik egymást a gyerekek az udvaron. Kinéztem magamnak egy buszt, amire csak egy órát kellett várni, és ami ugyan Tapolcára vitt be, de azt gondoltam, hogy onnan úgyis sűrűn van járat Keszthelyre és legalább haladok, nem egy helyben toporgok, amit nagyon nem szeretek. Menetrend szerint az átszállásra használható idő 0, azaz nulla perc volt, ezt persze két perc híján lekéstem. Még így sem kellett sokat várni a következő busz indulására, ám a sors iróniája, hogy azzal a busszal jöttem el Tapolcáról, amivel közvetlenül is eljutottam volna a szállásomra, ha egy helyett két órát várok Válluson. Így jár az, aki utál várakozni és inkább több pénzt költ utazásra, mint unalomra.

Lépések száma: 19705, megtett távolság: 15,71 km, átlagsebesség: 3,51 km/h, elégetett energia: 1212 kcal