Egy keskeny patakon átkelve az erdőben aztán egyre inkább emelkedett az út (meg a hangulatom is), bár a hely gyönyörű volt a magasra nőtt fáival. Hamarosan elértem a Rezi várához vezető elágazáshoz. Innen még úgy 1 km-t kellett gyalogolni a várhoz a jelzett tanösvényen, de természetesen emiatt nem hagytam ki, mert ki tudja, mikor járok erre legközelebb.
A vár alatt asztalok, padok várják az ide látogatókat. Úgy néztem, néha igen sokan lehetnek, mert jónéhány asztal állt a ligetes helyen.
A várból csodálatos a panoráma észak és kelet, dél-kelet felé. Sajnos nagyon párás volt a levegő, így a Badacsony sziluettje már a homályba veszett. A Balatont is csak sejteni lehetett inkább, mint látni, de tudjuk, hogy ott van az. Ledobtam magamról a hátizsákomat és felültem a várfalra. Levettem a cipőmet és elkezdtem kipucolni belőle a száraz növénymaradványokat, amiket az elveszett út keresése közben gyűjtöttem be.
A vár a 418 m magas Meleg-hegy szirtfokán helyezkedik el. Az 1200-as évek végén, 1300-as évek elején kezdhették meg az építését, de annyi bizonyos, hogy 1333-ban már királyi birtok volt. Tulajdonosai között volt a Lackfi család, a zágrábi püspök, a Medvei család, majd évszázadokon át a Pethők birtokolták. 1440-ben a várat eladományozták, ám mindvégig a Pethő család használatában maradt. Mátyás uralkodásának végéig hatalmaskodások és más erőszakos cselekmények bolygatták a vár életét. A 15. század végén a németek elfoglalták a várat, amelyet annak visszafoglalása után a Pethők helyrehoztak. A 16. század közepén portyázó törökök sorra fosztották ki a Balaton-felvidéki várakat, feltehetően Rezit is. A század végére a Pethő család anyagi helyzete megromlott, nem tudták tovább fenntartani a várat. 1586-ban a szentgróti gyűlésen arról határoztak, hogy Tátikát vagy Rezit rombolják le. 1589-ben török támadás érte Tátikát, ezzel bebizonyosodott, hogy a rossz állapotban lévő és rosszul őrzött várak nem tarthatók fönt. Egy 1592-ben kelt oklevélben már a romba dőlt Rezi váráról olvashatunk.
Ücsörögtem még egy darabig, aztán feltűnt a színen egy férfi – láthatóan csupa izom – futóruhában. Köszöntem neki, hogy „Hello”, de az válaszra sem méltatott. Mögötte megjelent egy ugyanilyen típusú nő is, neki már nem köszöntem, de ő észre sem vett. Aztán hallottam, hogy németül beszélgetnek. Mondjuk a helló az minden nyelven helló, szóval akár vissza is köszönhetett volna az ember. Kövezzetek meg, de nem szeretem se a németeket, sem az osztrákokat. Nagyon szép tájaik vannak, de mérhetetlenül fent hordják az orrukat. Úgy látszik, ezt a tulajdonságukat a régmúlt időkből hozták magukkal, s generációról generációra adják tovább akaratlanul is utódaiknak.
Ők rövidesen továbbálltak, így ismét egyedül maradtam a várban. Visszavettem a cipőmet és még egyszer körbejártam. Jól megnéztem fentről a helyet, ahol az előbb még kínlódtam. A kamillamező nem látszódott, csak tudtam, hogy ott jöttem. És az erdős-csalános rész sem tűnt vadnak a várból nézve. Olyan szelíd volt a táj, hogy az ember nem is gondolná, időnként mennyire küzdelmes azokon a pici zöldeken átjutni. A távolban Zalaszántó sztúpájának fehérlő csúcsa törte meg az erdő egységét kecsesen. Mennyei nyugalom honolt a vidéken. És bár a Nap erősen égetett, most hálát adtam neki, hogy nem kell elviselnem a szúnyogok hadát és teljes nyugalomban gyönyörködhetek a tájban.
Mivel hosszú út állt még előttem, ideje volt tovább indulni. A lefelé vezető út nem volt olyan meredek, mint fölfelé volt, eseménytelenül is telt az a fél óra és gyorsan leértem a Rezi melletti mezőkhöz.
A falu határában pecsételtem, majd a településen áthaladva gyalogoltam tovább. Egyszer csak valami kis piros dolog szúrt szemet, már a szőlőskertek alatt. Ribizli! Mivel kerítés nem volt, meg egy teremtett lélek se ólálkodott ott rajtam kívül, kiszolgáltam magam. Hatalmas szemű, ízletes, gyönyörűséges ribizli. Nagyon jólesett. Útnak indultam, de hagytam még másoknak is a csemegéből. Annyira el voltam foglalva a ribizli gondolatával, hogy csak később vettem észre, hogy már megint nem látok egy ideje semmilyen jelzést. Hát persze, mert megint rossz felé kanyarodtam. Vissza kellett mennem egészen a ribizliig és ott rátértem a helyes útra. Innen már gyorsan elértem a Gyöngyösi csárdát, ahol újfent stempliztem a füzetbe. A csárda úgy láttam, zárva volt, legalábbis nekem a lelakatolt kapu ezt jelenti, bár nem akartam betérni ebédre, mert ha teleeszem magam (és miért ne enném tele magam, amikor ki van fizetve az étel), utána nagyon nehéz tovább talpalni. Innen az út jobbra tartva kb. 1 km-nyi szakaszon az autóút mentén vezetett. Mielőtt az út bekanyarodott volna Karmacsra, a kék jelzés erősen visszakunkorodott, így én is arra mentem hosszasan a mezők között, egészen addig, amíg ismét egy nyakig érő dzsindzsáson kellett keresztülvágnom magam.
Folyt. köv.
