Kifejezetten vártam már ezt a napot, ennek a túrának a legszebb része következett. Éjjel nem aludtam túl jól, elég meleg volt és rettenetesen viszkettek a szúnyogcsípéseim. Reggel izgatottan keltem és már alig vártam, hogy negyed 7-kor beérkezzen az állomásra a vonatom, amivel Tapolcára mentem. Természetesen késett, de kellemesen elüldögéltem egy padon. Kicsi piros Bzmot érkezett, ilyennel még úgysem utaztam. A tapolcai vasútállomástól vezetett az út a városon keresztül, útba ejtve a Malom-tavat is.

Reggel még elég nyugodt volt a város, bár melegből most sem volt hiány, de próbáltam nem gondolni rá. Tapolcáról gyorsan kiértem, majd hosszú, egyenes műutas szakasz következett. Szerencsére a forgalom elég gyér volt, nem sok vizet zavartak az autósok. Egy idő után bekanyarodott az út a szőlősök felé, ezzel egyidejűleg lassan elkezdett emelkedni is. Szemben, már nem is olyan messze a Szent György-hegy tornyosodott az orrom előtt. Ezt ma meg kell mászni! Itt kezdett izgalmassá válni a kirándulás.

Az emelkedő egyre erősödött, bár itt még közel sem volt megerőltetőnek mondható. Kényelmes tempóban haladtam, s ahogy egyre feljebb értem a hegy szoknyáján, és maradtak el mellőlem a fák, széles panoráma nyílt a Tapolcai-medencétől Csobáncig. A távolban Tapolca ipszilon házai is kitűntek a város szélén.

• 
• 
• 
• 
• 

Hamarosan jobbra kanyarodott a jelzés, szűk ösvényen, belógó növények közé kellett merészkedni. Mielőtt ezt megtettem volna, alaposan lefújtam magam riasztó spray-vel, hátha aznap nem esznek meg kedvenc vérszívó barátaim. Aztán bele is vágtam a sűrűjébe. Néhány lépcső, kicsit tovább erősödő emelkedő és máris a Kaán Károly kulcsosháznál voltam. Itt az ablakban találtam a pecsétet. Stempli, ivás, néhány fotó erejéig még maradtam, de mivel elég szemetes volt a hely, nem nagyon volt kedvem többet itt időzni. Mentem hát tovább. Tudtam, hogy itt lesznek a híres bazaltorgonák, így jó előre kezembe készítettem a kamerát és elkezdtem filmezni. Rövid ideig még tovább emelkedett az út, és a fölfelé menetnek köszönhetően úgy éreztem, a lépcsők térdig érnek. Azt is tudtam, hogy az orgonák baromi nagyok, de amikor élőben megláttam őket, nem győztem a szemem kapkodni a valóság és a kamera között. Aztán inkább maradt a valóságos gyönyörködés.

Egészen fantasztikus látni, hogy mire képes a természet, és ez a csoda neki könnyűszerrel elvégezhető játék csupán. A bazaltorgonákat elhagyva még néhány kenyérkövet meg kellett mászni, de onnan már kényelmesen haladtam tovább, célba véve a hegy tetejét. A kék jelzés itt sem visz fel a csúcsra, de egy egészen kis kitérővel játszi könnyedséggel elérhető. És persze ki ne hagyja senki, ha már idáig feljutott! Eddigi kéktúrám során itt éreztem másodjára eufórikus érzést, amikor felértem a föntebbnél is föntebb, és eltűntek az útból a növények. Nos, ha költő lennék, biztosan le tudnám írni az érzést. Reggel fél 9 van, verőfényes napsütés, felhő csak elvétve az égen, én pedig határtalanul boldog vagyok. Nehezebbnek hittem feljutni, de egészen kibírható.

• 
• 
• 
• 
• 

Habár párás volt a levegő, a látvány beszippant magába és nem lehet tőle szabadulni. Mágnesként vonz és ott tart, nem ereszt. Képtelenség a szemet levenni róla. Lábam alatt a fekete vulkáni talajon botladoztam a hatalmas fűcsomókban, de semmi nem számított, csak az, hogy ott vagyok, egyes-egyedül enyém a hegytető és vele együtt a Balaton, a szigligeti vár, a Badacsony, a Gulács, a Tóti-hegy, a Csobánc, a homályba vesző Hegyestű és Kab-hegy, a kis falvak, a kék és a zöld, az ég és a föld. Kedvem lett volna kikiabálni a világnak, had hallja mindenki: „Itt vagyok! Mit nekem csalános, bozótos, emelkedő és forróság, kín és fájdalom, eljutottam, feljutottam, enyém az egész világ”! De szimplán csak a (stílszerűen) kék jelű közösségi oldalon tettem közzé határtalan boldogságomat.

Folyt. köv.