A Szent György-hegy tetején való nézelődés után valahogy mégis erőt vettem magamon, de csak mert muszáj volt, és elindultam lefelé. Ami hajtott, hogy a szigligeti várat – ahol úgy jó 15 évvel ezelőtt már jártam – megnézem. A lefelé vezető út enyhén lejtett csupán, kényelmesen, jól járható úton haladtam, miközben arra gondoltam, itt a hegyen kizárt, hogy madáron kívül más, nagyobb testű állattal találkozzak.

Ekkor a távolban észrevettem egy őzsutát, mire lelassítottam lépteimet, nehogy hirtelen eltűnjön szem elől. Pár másodperccel később megláttam mellette egy kis sötét foltot, hát persze, hogy a gidát. A múltkori kisrókás fotót elszalasztottam ugyan (sokan nem is hitték el, hogy láttam), ezt most nem akartam. A keréknyomokban ide-oda lépkedtem, de hogy ne csapjak zajt, végül maradtam a középső füves részen. Az anyuka gyorsan eltűnt valamerre, de a kis gida ott maradt egyedül, s meg sem moccant. Ahogy kicsit közelebb értem, észrevett engem, de hiába közeledtem, nem mozdult. Miután elég közel kerültem hozzá (kb. 10 méterre), elkezdtem rákiabálni, hogy menjen az útból, nem akarok én az anyjával összeveszni, akit még mindig nem láttam, de azt is tudtam, hogy nem szabad a kicsiket simogatni és az emberhez szoktatni, akármilyen édesek és akármilyen csábító a közelsége. A kis bamba bambi azonban csak állt földbe gyökerezett lábakkal, láthatóan nem tudta eldönteni, hogy veszélyt jelentek-e számára vagy sem. Az én hangom is úgy meglágyult a kis lüke láttán, hogy nem tudta, mit csináljon az anyja nélkül, hogy már teljesen úgy beszéltem vele, mint a kutyámmal, magyarán gügyögtem. A varázst egy szemből érkező házaspár törte meg. Őket amint észrevette a kicsi, azonnal szaladt az anyja után, aki egy fásabb részen legelészett. Úgy látszik, én nem voltam ijesztő, pedig észrevett engem is, többször rám nézett. Kezemmel intettem a párnak (a férfi hátán hordozóban egy 1 éves forma kislány ült), hogy figyeljenek és maradjanak csöndben, szememmel pedig követtem az őzeket, akik egyre beljebb húzódtak az erdőbe, de végül eltűntek az itt már megjelenő kis házak mögött.

Egészen meg voltam döbbenve, hogy mégis láttam vadat, ráadásul ott, ahol nem is számítottam rá. Csodálatos élmény volt ilyen közel kerülni a kicsihez. Az ember úgy megsimogatná, de persze tudom, az ő érdekében nem szabad. Így is örök emlék marad! Hacsak nem fogok valamikor emlékezetkiesésben szenvedni, mert azt nagyon bánnám. De lehet, hogy arra sem emlékszem majd, hogy kellene valamire emlékeznem.

Lassan vitt az út a szőlőskertek között lefelé, időnként további szép kilátással megspékelve a Keszthelyi-öbölre és Szigliget várára. Leértem a jellegzetes parasztbarokk stílusú, 250 éves Tarányi présházhoz és a Lengyel kápolnához, a Szent György-hegy két ikonikus épületéhez.

Innen még egy kicsit lefelé vitt az aszfaltos út, aztán meg kellett állapítanom, hogy ismét a susnyásban kell folytatnom a túrát. Mázlim volt, nem tartott hosszan ez a szakasz, talán 150 méter lehetett, aztán kiértem a szőlők melletti füves mezőre és az újabb műutas részig ezen mendegéltem. Utána viszont hosszan az autóúton kellett talpalni. Hétköznap és még iskolaidő lévén nem volt túl nagy a forgalom, elfértünk békében egymás mellett, az autók és én. Kb. 1 km után a kék jelzés ráfodul a 71-es útra, Szigliget felé. Szerencsére nem a főúton kell gyalogolni, mert van kerékpárút is, ezen kényelmesen lehet sétafikálni, már amikor nem állják utunkat keresztbe-kasul, csicsergő biciklis lányok. Még itt is hosszan mentem a napon, közben meg is ebédeltem. Ha az ember szép helyeken jár, nem is annyira zavaró, hogy 35 fok van és abban próbálja meg leküzdeni a kilométereket. Csorgott rólam a veríték mindenhonnan, de kit érdekel? Hátam mögött a Szent György-hegy, előttem Szigliget, mit számít a meleg?

Folyt. köv.