Az eredeti tervek szerint az egész szakasz egyszerre történő bejárása volt a cél, de mivel két olyan barátnőmet vittem magammal, akik 20 km-t még sosem mentek egyhuzamban, ezért kezdésnek a szakasz első felét próbáltuk bejárni. Én jóval korábbi indulást terveztem, hogy még a nagy meleg beállta előtt felérjünk a kilátóhoz, de Ági a világ végén lakik, ahol már a madár se jár, így hozzá igazodva a 7 órás vonat elérését irányoztuk elő.

Valamivel 8 óra előtt meg is érkeztünk Nagymaros-Visegrád vasúti megállóhelyre. Én gyorsan elszaladtam megkeresni a pecsétet, amit rendben meg is találtam a peronon. Az indulás viszont a kompkikötőnél kezdődött, így még oda is ellátogattam. Készítettem pár képet a túlparton lévő hegy tetején álló várról és a reggeli párában ezüstösen csillogó Dunáról, majd elindultam visszafelé a lányokhoz. A várost elég hamar elhagytuk, és rövidesen sűrű, árnyas erdőben találtuk magunkat. Az út folyamatosan emelkedett, én pedig próbáltam egy átlagos tempót diktálni a csajoknak, de Linda hamar rám szólt, hogy vegyem figyelembe, hogy neki nincsenek olyan hosszú lábai, mint nekem, szóval neki többet kell lépnie, hogy tartani tudja az iramot.

Viszonylag sűrű erdőben haladtunk végig, nem is lehetett érezni, hogy meleg van odakinn. Az enyhébb emelkedőt néhány alkalommal törték meg az erősebbek, ezek azonban nem voltak hosszú szakaszok. Linda ilyenkor jobban lemaradt, de persze nem hagytuk elveszni. Az egyik ilyen emelkedős rész után, hirtelen közeledő lábdobogást hallottunk Ágival, gondoltuk is, hogy Linda megtáltosodott és futva utolért minket, de ahogy hátranéztünk, rá is jöttünk, hogy nem kergeti se medve, se vaddisznó, csak egy terepfutó lány ért utol bennünket. Ezen aztán jót derültünk és még néhány percig csámcsogtunk rajta vihorászva. Hamarosan élesen jobbra kanyarodott a jelzés, mi azonban letelepedtünk egy kidőlt faágra pihenni, enni, inni. Kb. negyed órás szünet után elindultunk az utolsó, könnyebb emelkedőnek. Az Ürmös réten áthaladva rövidesen meg is érkeztünk a Julianus kilátóhoz.

Gyorsan fölkapaszkodtam a kilátó tetejére, a lányok kényelmesebb tempóban követtek. A kilátóból meseszép panoráma tárult elénk. A körpanorámát csak egy kisebb erdős rész törte meg, amúgy gyönyörűen rálátni a Visegrádi-hegységre, a várra, a Börzsöny hegycsúcsaira és természetesen a Dunakanyarra.

A csajoknak elfelejtettem mondani, hogy a bokazoknit felejtsék el. Akármilyen divatos, nem túrázáshoz való, mert óhatatlanul lecsúszik és a cipő bizony kidörzsöli az ember bőrét, azzal meg már elég kényelmetlen tovább menni. Így jártak most ezzel a lányok is, még jó, hogy Áginál és nálam is volt ragtapasz, így megoldódott mindkettőjük problémája. Tehát a fényképezkedés és lábragasztás után elindultunk lefelé. Rövid szakaszon gyors ereszkedés következett, de szerencsére jól járható volt az ösvény, nem volt kavicsos, csúszós, így könnyen leértünk. Innen már nagyjából szintben vagy alig lefelé haladtunk végig.

Az erdőből kiérve egy darabon aszfaltúton gyalogoltunk, de távolról láttam, hogy a jelzés jóval bentebb, az erdő szélén van felfestve. A térképen azonban jól látszott, hogy hamarosan az aszfaltot keresztezve vezet majd tovább, így nem aggódtam, hogy 20 méterrel mellette sétálunk. Lekanyarodtunk a műútról és egy nagy mezőn vágtunk keresztül. Próbáltam virágokat meg pillangókat fotózni, több-kevesebb sikerrel lett is belőle valami, de közben a csajok jól otthagytak. Állatok helyett ma csak állat maradványt láttunk. Egy őzike alsó lábszárát hagyta ott nekünk egy ragadozó, állapotát tekintve már jó régen. Pár száz méter megtétele után, mielőtt leereszkedünk volna ismét az erdőbe, csodás rálátás nyílt a Börzsöny távoli ormaira. Egy kicsit gyönyörködtünk benne, de még nagyon távoliak voltak. Én azonban tudtam, legközelebb oda is feljutunk. Újra az erdőben gyalogoltunk, mikor ugyanaz a futónő előzött meg minket, aki az előbb is.

Folyt. köv.