Mivel este korán elaludtam, reggel már 6-kor felébredtem, de még egy órát ráhúztam és félálomban pihentem tovább. 7-kor aztán elkezdtem összeszedelőzködni, majd lementem reggelizni. A szállásadóm olyan parasztreggelivel várt, hogy azóta is emlegetem. Mangalica szalonnás, zöldséges tojásrántotta, paprikával, paradicsommal, uborkával, lilahagymával, friss kenyérrel, kávé, tea, kalács és házi baracklekvár, mi szem-szájnak ingere.

A rántottával úgy jóllaktam, hogy még elcsomagolni is jutott, de a lekvárt és a kalácsot már nem bírtam megkóstolni sem (ráadásul reggelire nem is szeretek édeset enni). Beszélgettünk még egy darabig, aztán szedtem a cókmókomat és úgy 9 óra felé nekivágtam az aznapi szakasznak.

Az előző nap kihagyott pecsételést most pótoltam, a barlangkutató állomás épületének hátsó ajtajánál van fölszerelve a stempli. Fiatal barlangászok ültek kint a padon, gyerekekkel, épp reggeliztek. Az egyik srác szólt is, hogy van saját pecsétjük, amit persze azonnal bele is nyomtam a füzetbe, habár kicsit homályosra sikeredett. Hozzátette, hogy a kolompot is meg kell rázni, hogy mindenki tudja, hogy ott jártam, mire egy másik vigyorogva rám szólt, hogy ezt bizony árgus szemmel figyelni fogja. Elpakoltam a füzetet, hátamra vettem a zsákot, majd búcsúzóul jó határozottan megráztam azt a kolompot, mire kitört a nevetés. Tényleg mindenki hallotta, meg is dicsértek, hogy nem lányosan csináltam. Elköszöntem és vidáman indultam tovább Kisgyón felé.

Az erdőbe beérve lassan elkezdett szemerkélni az eső, majd egy fokozattal erősebbre váltott, de a fák lombjainak köszönhetően rám egyetlen csepp sem hullott. A biztonság kedvéért, na meg riogatónak kézközelbe helyeztem az esőkabátot. Hol jobban rákezdett, hol alábbhagyott, így ment ez egészen addig, amíg az erdőben sétáltam. Mire kiértem az erdős részről, már teljesen elállt. Az út mentén több helyen találtam szedret, amiből időnként lecsíptem magamnak pár szemet. Finom, érett, ízes szeder volt, nem olyan, mint amilyet otthon a piacon kapni.

Hamarosan elértem Kisgyónt, ahol a kulcsosháznál lévő pecséttel bélyegeztem. Kisgyón olyan pici település, amilyen nagy Nagyesztergár volt. Térerő semmi, mobilnet nem működik. Nem is maradtam, csak ittam és mentem tovább. A házak mellett haladtam, ahol az egyik kertben kecskék legelésztek és bámészkodtak. Az egyik kecske felmászott egy alacsonyabb fára, onnan szemlélte a világot. Amikor odaértem, megszólított:

- Meeee! – mondta.

- Szia! – válaszoltam, majd tovább folytatta: - Meeee, meeee!

- Rendes tőled, hogy szólsz, kösz az infót! – feleltem.

Jót beszélgettünk, de aztán már nem szólt többet hozzám. Amit tudnom kellett, azt elmondta, s csak nézett rám bambán a fáról. Én még elköszöntem tőle, és mentem tovább. Elérkeztem egy nagyon sáros részhez, talán csak két méternyi lehetett, de nem lehetett kikerülni, bele kellett menni. Egy bokor ága lógott be az egyik felénél, persze ott, ahol kisebbnek tűnt a sár. Nekem persze ott kellett menni, de ahogy hozzáértem az ághoz, már láttam, hogy bajban leszek, ugyanis tűhegyes tüskéi azonnal belemartak a lábamba és belecsimpaszkodtak a nadrágomba, aminek az lett a következménye, hogy akrobatikáztam egyet a sárban és begyűjtöttem a cipőmre egy kis nehezéknek való, cuppogós trutyit. Nagy nehezen sikerült végül megszabadulnom az ágtól. A tüskék maradványait gyorsan kioperáltam a nadrágomból, a sár viszont úgy tapadt a cipőmre, mint a mágnes, legalább 1-1 kilóval megnehezítve lépteimet. Fogtam egy kisebb gallyat és a nagyját levakartam a lábamról. Ha már tiszta nem leszek, legalább ne legyek olyan nehéz. Ismét elkezdett esni az eső, hol jobban, hol kevésbé, de az erdő megint megvédett és most sem kellett elővenni az esőkabátot.

Folyt. köv.