Kisétáltam a buszmegállóhoz, felültem a hévízi buszra és kb. negyed óra múlva már ott is voltam. Elindultam a tó irányába, de sokáig nem láttam belőle semmit. Mielőtt az én utam elkanyarodott volna, végre megpillantottam a tavat.
Sajnos a kerítés miatt nem lehet túl közel menni hozzá. Tavirózsát nem láttam, biztos a túloldalon voltak, ráadásul az egész sokkal kisebb, mint gondoltam, pedig több mint 4 hektáros vízfelszínével ez Európa legnagyobb gyógyhatású melegvizes tava, ahol az első tutajokra 1772-ben építtetett fürdőházat Festetics György.
Már az újkőkorban, 7500 évvel ezelőtt is éltek emberek a város környékén. Hévíz nevét először egy 1328-as oklevélben említik először. A tó már a rómaiak idejében is ismert volt, akik a vizét leginkább a bőr megmunkálására használták.
A Hévízi-tó tőzegmedrű forrástó, amelyet a 38 méter mély Hévízi-forrásbarlangból feltörő 38°C-os víz táplál. A tó mélysége 2-38 méteres, vize kalcium- és magnéziumtartalmú hidrogénkarbonátos gyógyvíz. 30-40 ezer literes vízhozamának köszönhetően a víz 72 órán belül teljesen kicserélődik, melynek hőmérséklete télen 23-25°C, nyáron akár a 33-36°C-ot is eléri. A tó állandó mozgásban van. Balról jobbra forog lassan, valamint alulról felfelé, mivel a meleg víz állandóan felfelé tart, a hideg pedig süllyed le. Ez a kétirányú áramlás állandó mozgásban tartja a tó vizét és emiatt éreznek masszírozó hatást a fürdőzők.
Sok lehetőségem nem is volt a tavat nézegetni, talán még ha a túloldalra is átmegyek, többet láttam volna belőle, de ezt már nem próbáltam ki, a kék jelzés balra irányított, arra a bizonyos hosszú, egyenes útra. Nem bántam meg, hogy ezt a becsületutat megtettem, ez a szakasz legalább 1,5-2 km hosszan árnyas bicikliúton vezetett, nem kellett a napon főni. Az út mentén hatalmasra nőtt mocsári ciprusfák adták az árnyékot, mellettem pedig békalencsében gazdag, vízzel teli csatorna húzódott. Kényelmesen gyalogoltam, időnként egy-egy biciklis megelőzött, de más turistával nem találkoztam.
A forgalmas 71-es utat keresztezve néhány száz méter után ismét egy növényekkel sűrűbben benőtt szakasz következett, de ez 200 méternél biztosan nem volt hosszabb. Mire innen kiértem, meg is pillantottam Keszthely közigazgatási határát jelző táblát. El is csodálkoztam, hogy már itt is vagyok és teljesen fellelkesültem. Újult erőre kapva hagytam magam mögött egyre több házat, aztán hirtelen a kék-sárga logós üzletlánc előtt ocsúdtam fel. Kapva az alkalmon, be is szaladtam venni egy kis elemózsiát reggelre. És ha már lúd, legyen baromi dagadt, a sikeres teljesítményt megkoronáztam némi alkohollal is. Ökör iszik magában, szokták mondani, de ez akkor engem egyáltalán nem érdekelt, meg honnan akasztottam volna le egy ivócimborát? Mindent bepakoltam a hátizsákomba, aztán indultam tovább, el a kastély mellett, keresztül egész Keszthelyen és a Helikon-parkon, egészen a mólóig, ahol vettem némi lakomát, amit azon nyomban felfaltam. Üldögéltem még egy kicsit tele hassal, bámészkodtam, de ami a legfontosabb, nagyon büszke voltam magamra.
Lépések száma: 32966, megtett távolság: 25,29 km, átlagsebesség: 3,24 km/h, elégetett energia: 2028 kcal
Keszthely-Budapest
Másnap elérkezett a hazaindulás napja, amit tényleg nagyon sajnáltam. Ahhoz képest, hogy egyedül voltam, egyáltalán nem éreztem magam egyedül. Klasszul kijöttem magammal, egyszer sem vesztünk össze. Azt hiszem, jó útitárs vagyok.
Elkezdtem összepakolászni, közben odaraktam egy kis virslit főni a reggelihez. Ellenőriztem mindent, nehogy otthagyjak valamit. Felöltöztem, ettem, rendet raktam. Utolsó simítások és kész, mehetek. Becsuktam magam mögött a kaput, a kulcsot a megbeszéltek szerint bedobtam a leveles ládába és elindultam a busz felé. Nehézkesen tettem meg azt a rövidke távot a szállás és a pályaudvar között. Lassan beállt a buszom is a helyére, megvettem a jegyet, csomag be, Andi leül. Indulásra egyáltalán nincs kész. De menni kell. Motor izzít, kigördülünk. Korán van. Még egy utolsó pillantás a városra, a kastélyra és már a hátam mögött is van. A busz kérlelhetetlenül száguld velem vissza a fővárosba. A távolban feltűnnek a tanúhegyek. Sokáig nézem őket. Tegnap még köztük jártam, tegnapelőtt megmásztam. Ma vérzik a szívem. Nem akarok hazamenni.
Amikor Rezi felé tapostam a nyakig érő csalánt, azt gondoltam, többet nem csinálnám meg ezt, de a buszon (és azóta is) azt gondoltam, bármikor újrajárnám. Csalánokkal, meleggel, szúnyogokkal együtt. Bármikor! Van, amit kihagytam, azokat pótolnám, van, amit még egyszer látni kell, mert nem lehet vele betelni. Eddig kétségkívül ez a három szakasz volt a legszebb. Ugyan nincsenek nagy hegyek, több száz méteres leküzdendő szintek, mégis, itt estem rabul. Egy részem itt maradt, s ha legközelebb erre járok (ki tudja, mikor?), legalább úgy fogom érezni, hazajöttem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ez megadatott nekem.
És köszönettel tartozom Pistinek, a félmeztelen gondnoknak, remélem, ha ezt olvassa, magára ismer. Tényleg jól jött a segítsége és kedves közvetlenségével az amúgy is színes napomat csillámokkal szórta meg.
