Elérkezett az utolsó túranap. Megreggeliztünk a panzióban, majd elindultunk a benzinkút felé, hogy tudjunk valami harapnivalót is venni, amit a nap folyamán megehetünk. Én két hot-dogot gyömöszöltem a táskám külső zsebébe. Kiértünk a buszpályaudvarra, ahol csak néhány ember lézengett rajtunk kívül.

A 10:40-es busz 10:40-kor még be sem állt a helyére, miközben az összes 10:40-es busz időben elindult. Jellemző. Mindig ott mennek a legnehézkesebben a dolgok, ahol én vagyok. Úgy 5-10 perces késéssel meg is érkezett a buszunk, összesen hárman szálltunk fel rá és már indultunk is. Túlságosan nem igyekezett a sofőr, hogy behozza a késést, bár a végére azért sikerült, mert pár megállót kihagytunk. Húsvét vasárnap a kutya se megy sehova, csak mi. Még jó, hogy nem létszámhoz kötik a busz indulását.

Megérkeztünk Tömördre, ahonnan első nap is indultunk, csak épp az ellenkező irányba. A templom melletti pihenőhelynél gyorsan lekentük magunkat naptejjel (előző nap vett nekem Trixi, amíg én hegyet másztam), ittunk és már mentünk is. Tömördnek is egyetlen utcája van, azon sétáltunk végig, ki a faluból. Széttöredezett műúton gyalogoltunk tovább, majd rövidesen földútra tértünk. Előttünk úgy száz méterrel egy házaspár haladt, anyuka mellén kenguruban a babájuk. (Ugyanazzal a busszal jöttek, mint mi, csak ők lépéselőnyben voltak a kenceficézésünk miatt.) Kicsit felelőtlenségnek érzem ilyen csöpp gyerekkel ilyen melegben elindulni. A gyerek az anyukához kötözve jól összeizzad az anyjával, ráadásul az anya által kilélegzett meleg levegőt is telibe kapja a gyerek. Szerintem nem is kényelmes egész nap ekkorára terpesztett lábakkal ülnie, mindemellett semmiféle árnyékolót, sapkát nem használtak a gyereknél, miközben kilométereket a tűző napon kellett gyalogolni. Egy kis hátizsák volt apukánál, abban gondolom víz és minimális kaja lehetett. De se térkép, se semmilyen tájékozódást segítő eszköz nem volt náluk, mert amikor kereszteződéshez értek, láthatóan nem tudták értelmezni a jeleket és fogalmuk sem volt, merre kellene tovább menniük. Itt előztük meg őket és valószínűleg reflexből követtek minket, mert mi elég határozottan balra kanyarodtunk. A távolság közöttünk egyre gyorsabban növekedett, mert mi úgy meneteltünk, mintha a tatár kergetett volna. Fájós lábbal. Mi következik ebből? Mi sem vagyunk normálisak.

Rövidesen susnyáshoz érkeztünk, de mielőtt bementünk volna, lefújtuk magunkat kullancs elleni spray-vel. Idővel szélesedett az ösvény, ritkultak a fák és kényelmesen haladtunk tovább, csak a végén kellett hajolgatni a fentről belógó ágak miatt.

Hosszan gyalogoltunk tovább, alig volt kanyar az úton. Szerencsére már inkább árnyékban haladtunk, csak az Ablánci malomcsárdához közeledve kezdett ritkásodni az erdő. Megtaláltuk a bélyegzőt is, de még mielőtt pecsételhettem volna, két virnyákoló macska rohamozott meg bennünket, feltehetőleg némi kaja reményében. Hangos nyávogással sürgetett a kis fekete, hogy hagyjam a pecsételést, inkább szánjam meg egy kis elemózsiával. A társának több esze volt, hamar rájött, mi a helyzet. Sértődötten leült az árnyékba és többet rám se hederített. A feketéhez leguggoltam, kicsit filmeztem vele, de persze kiszagolta a táskám külső zsebében lapuló hot-dogot és emiatt nem igazán volt jó riportalany. Felálltam inkább gyorsan, mielőtt sikerült volna hozzáférkőznie. Kifordultunk a műútra, de a jelzés hamarosan bekanyarodott egy ösvényre, ahonnan egy kis emelkedő következett. Nem hosszú, nem túl erős, gyakorlatilag ennyi a megerőltető része ennek a szakasznak.

Folyt. köv.