Ezen a napon Trixi pihenőnapot kapott, így egyedül vágtam neki a hegymenetnek. Reggel a busz indulására várva tapasztaltam, hogy mennyien készülnek a csúcsra, többen hátizsákkal, túrabottal jelentek meg a velemi busz megállójában.
Az az érzésem, hogy mindenki tudta, hová készül a másik, de senki nem elegyedett szóba az idegennel. A 20 km-es távot ¾ órányi buszozással tudtuk le, Kőszegszerdahelytől már folyamatosan emelkedett az út és a hangulat. A buszról leszállva mindenki indult a maga útjára, én a kék kereszt jelzésen, a Szerdahelyi-patak mentén indultam neki a kaptatónak. A lábam éjjel regenerálódott valamennyit, így nem éreztem, hogy ezen a napon gondot jelenthet a tervezett túra. A napégésemet kabát viselésével próbáltam óvni a további leégéstől, de hamar rájöttem, hogy teljesen értelmetlen széldzsekiben izzadni a melegben fölfelé menet, ezért hamar elraktam a táskámba és vállaltam a kockázatot. Gondoltam, úgyis nagyrészt erdőben fogok sétálni, mi bajom lehet? Szóval elindultam az úton, egyre följebb kapaszkodva a Szent Vid-kápolna és a Kéktúra-emlékmű felé. Félórányi menetelés után elértem a kápolnát, de persze nem kíméltem magamat, mentem, ahogy csak bírtam.
Velem az Írottkő Natúrpark része, mely már az újkőkortól lakott volt. Cákkal, Bozsokkal, Kőszegszerdahellyel és Kőszegdoroszlóval együtt alkotják Kőszeg-hegyalját. Időjárása sokkal kellemesebb az uralkodó északi széljárásnak köszönhetően, mint más területeké. A II. világháború utolsó hónapjaiban Velemben húzta meg magát a Szálasi-kormány. A Stirling-villában őrizték a Szent Koronát és 1944. december 24-én itt tartották az utolsó országgyűlést. Az Országos Kéktúra útvonalát a ’70-es években hosszabbították meg Sümegtől a Szent Vid kápolna mellett található Kéktúra-emlékműig, majd ezt követően lett Írott-kő a kéktúra nyugati kezdő-, illetve végpontja. Velem határában az 582 m magas Szent Vid hegyen állott a 13. században Szent Vid vára, melyet valószínűleg leromboltak. Kőszeg-hegyalja szimbóluma a hegyen ma is álló, azonos nevű kis barokk templom, mely már kilométerekről kitűnik fehér színével a hegy oldalából.
A kápolna zárva volt, így egy árnyas padon ültem le egy picit, inkább csak az ivás miatt, mint pihenésként, úgyhogy gyorsan mentem is tovább. Pár lépést megtéve útelágazáshoz érkeztem. Mivel nem volt letöltött útvonalkövető térképem, és nem voltam biztos a dolgomban, próbáltam megnézni a telefonomon, hogy merre is tovább. Meg is találtam az utamat bal felé, el is indultam rajta, de az eszembe sem jutott, hogy ezzel a vehemenciával micsoda ballépést követek el.
Sűrű fenyves erdőbe értem, egyre feljebb és feljebb haladtam, amikor észbe kaptam, vajon merre lehet a Kéktúra-emlékmű. Megnéztem a telefont és ráeszméltem, hogy túlságosan eljöttem már, hiszen a kápolnától csak néhány méterre volt, csak egyenesen kellett volna akkor tovább mennem. Így kimaradt, amit olyan nagyon látni szerettem volna, és amit igazán bántam, de túl sokat jöttem már ahhoz, hogy visszaforduljak. Majd a Dél-Dunántúli Kéktúrára már tudni fogom.
Folyt. köv.
