Hogy lehet az, hogy egy ember mindig ugyanazokkal a problémákkal találja szembe magát? Lehetséges, hogy mindig csak ugyanazokat vesszük észre, míg más dolgokkal szemben immunisak maradunk? Bennünk van a hiba, hogy nem tudunk változni, máshogy nézni, vagy másokban? Valószínűleg nézőpont kérdése, ugyebár.
Csak ismétlem önmagam, amikor azt mondom, hogy moziban voltunk a hétvégén… Gyakorlatilag a pár hónappal ezelőtti jelenet ismétlődött meg. A mellettünk ülő férfi is elkezdte nyomogatni a messengert, csöppet sem zavartatva magát, hogy telibe világítja az arcunkat. Megint ott tartottam, hogy egy pár másodperc választ el attól, hogy rászóljak. Szerencsére az utolsó pillanatban abbahagyta. Úgy látszik, mindenki azt gondolja, hogy kit érdekelnek mások, ez egy közösségi hely, miért is foglalkoznék azzal, hogy zavarom a körülöttem lévőket? Tényleg nem értem, miért nem lehet békén hagyni a telefont két óra erejéig. Muszáj hétvégén azonnal reagálni a másik megkeresésére? Nem lehet a film végén azt mondani, hogy ne haragudj, moziban voltam?
A másik, engem roppant módon idegesítő dolog, amikor az emberek nagy kupac kajákkal vonulnak be a nézőtérre és egy órán keresztül semmi mást nem hallok, csak a gusztustalan csámcsogást. Az még hagyján, hogy ropog-recseg a kaja, zörög a zacskó, de még csámcsognak is hozzá?! Lassan le fogok szokni a moziról és kizárólag színházba fogok járni. Én bajom. A filmeket megnézem majd itthon, egy év múlva úgyis adják már a tévében, igaz, hogy ott meg telerakják reklámmal és amiatt lesz élvezhetetlen. A színházban legalább nincs csámcsogás, viszont legalább hat mozijegy árába kerül a jegy. Valamit valamiért.
Ha pedig a mögöttem lévő sorba berongyol Ken oldalán Barbie a böszme nagy ridiküljével és úgy fejbenyom vele hátulról, hogy két napig csillagokat látok, akkor azért rendkívül értékelhető lenne, ha legalább azt mondaná, elnézést. De még fel sem tűnik neki, hogy szétrombolta a sérómat. Na jó, az úgyis olyan, amilyen, de nem veszi észre azt sem, hogy valamiben megakad a táskája.
Egyébként nem értem, miért kell 120 literes ridikült cipelniük a nőknek a könyékhajlatukon… (Én ekkora táskával járok kirándulni.) Jó tudom, nem is lehet másmilyent kapni. Nekem szétvágná a karomat, ráadásul minél nagyobb egy táska, az ember hajlamos annál több (teljesen fölösleges) dolgot belerakni. Gondolom ennek a csajnak is lehetett benne a váltás tűsarkú, a sminkkészlet és a hajvasaló mellett két fél téglája. A púp a fejemen legalábbis nagyon erre utal… Megértem, hogy ez a divat, szerintem viszont elég kényelmetlen és körülményes vele az élet. (Lányok, ti hogy vagytok vele? Kényelmes és praktikus, vagy csak a divat miatt hurcoljátok karon a dagadtra tömött táskát? Fiúk, szerintetek nem gáz, míg ti beéritek egy hasitasival, addig a csajok bőröndöt raknak a karjukra? Osszátok meg a véleményeteket, had értsem meg!)
Szóval alig vártam, hogy vége legyen a filmnek és kiszabaduljunk a moziból a szakadó esőbe. Van még néhány film idén, amit szeretnék megnézni, de erősen elgondolkodom rajta, hogy elmerészkedjek-e. Vagy ne hagyjam magam és tegyek egy próbát? Csak ne hétvégén este vagy kedvezményes napon, mert akkor gyűlnek össze a népek és akkor leszek türelmetlen…
Minden bizonnyal tudat alatt a kelleténél jobban megviselhetett a vatikáni sorbanállás és a római karneváli kavalkád, hogy ennyire mélyen érintett a film alatti szent rituálé. (Mármint, hogy mozi alatt is kapcsolatban vagyunk, mert az menő, és hogy ízlésesen elköltjük vacsoránkat a hasonló érdeklődésű honfitársainkkal, mint egy nagy, családias étteremben.)
Azt hiszem, az engem ért sokkokat még fel kell dolgoznom, addig is azért igyekszem az élet napos oldalát nézni. Ja, hogy tegyem fel a napszemüvegemet? Én kérek elnézést.
