Reggel 6 előtt csörög a telefon, már a metrónál jártam. Trixi volt az. Elhalt, fáradt hangon szólt bele. Hirtelen azt hittem, hogy lebetegedett és le akarja mondani a kirándulást és fuccs az egész napnak. Szerencsére csak elaludt. Már a frászt hozta rám! Így indult a csillagászati nyár utolsó előtti napja, ami ráadásul még melegnek is ígérkezett.
Trixi hál istennek nem olyan lassan készülődött össze, ahogy én szoktam. Vettem magunknak némi reggelit az aluljáróban és fél óra várakozás után már a metrón zötyögtünk. Olyan 8 óra tájban értünk ki Solymár mellé, a Rozália téglagyár bekötőútjához. Szerencsére a 10-es főúton könnyedén átjutottunk, mivel a városból kifelé még nem jöttek autók, befelé pedig lépésben araszoltak a reggeli csúcsforgalomban. A téglagyárból hatalmas kamionok szállították a téglákat az aznapi célállomásukra, de befelé is jöttek szép számmal. Na meg az érkező munkások is elhúztak mellettünk autójukkal.
A múltkor, amikor itt jártam, 35 fokos kánikula volt és elfogyott a vizem, így a bélyegzőhelyig már nem jöttem el, a buszmegállónál hazakanyarodtam, így most pecsételéssel kezdtem a napot. Rövid ideig még aszfaltúton gyalogoltunk, de hamarosan bekanyarodott az erdőbe az út. Sajnos egész végig érezni lehetett, hogy most vagyunk a legközelebb a városhoz, mert szüntelen hangzavar csapott fel a hegyoldalba és az utasszállító repülők is sorra a fejünk fölött ereszkedtek Ferihegy felé.
A környéken már igen hűvösre hűlt a levegő, a leheletünk is látszódott, amire minden évben rácsodálkozom az első alkalommal. Próbáltam felvenni videóra, de ott nem látszik, azért higgyétek el, tényleg úgy volt. Amint letértünk az aszfaltról, fiatalos, mégis sűrű, sötét erdőbe érkeztünk és enyhe emelkedéssel megkezdtük az előttünk álló, hivatalosan 14,2 km-es szakaszt. Idővel erősödött az emelkedő, kisebb-nagyobb köveken folyamatosan lépkedünk fölfelé, miközben már egyáltalán nem fáztunk. Sőt.
Rövidesen felértünk a Virágos-nyeregbe, ahol pecsételtünk és egy kis keresgélés után meg is találtuk a kék jelzést. Egy rétre értünk, ahol több, szerteágazó ösvény közül kivételesen a jót választottuk folytatásul. A felfestés csak néhány méterrel később jelent meg ismét a fákon. Egy jó darabig így meneteltünk, emelkedtünk, hol erősebben, hol enyhébben, aztán szintezve haladtunk, majd elérkeztünk egy meredek és jó köves részhez, ami szerencsénkre nem volt hosszú, csak koncentrálni kellett, hogy hová lépünk, ha olyan pozícióban akartunk leérni, amit függőlegesnek hívnak. Bukfenc és szaltó nélkül. Mielőtt nekiveselkedtünk volna, megálltunk enni, hogy ne legyünk nagyon idegesek az éhség miatt, na meg hogy könnyebben menjen az odafigyelés. Alighogy leértünk, máris újabb hegymenet elé néztünk, de ez volt a mai utolsó keményebb.
Egy kis tisztásra értünk, ahonnan már sejtettük, hogy innen nincs sokkal feljebb. Megtaláltuk az erdei iskolánál lévő pecsétet is, majd pár lépést téve felértünk a Guckler Károly-kilátóhoz, ahonnan 360 fokban körbelegeltethetjük a szemünket a főváros és a budai hegyek irányába.
A Hármashatár-hegy 495 méter magas csúcsán álló, nyolcszög alapú kilátót 2016-ban adták át a turistáknak, melyet a II. világháborúban keletkezett légvédelmi ütegállás máig megmaradt helyén, a tájseb eltüntetésére emeltek. Szerkezete 40 m3 fenyőgerenda felhasználásával készült. Névadója Guckler Károly erdőmester, akinek az Erdészeti Hivatal vezetőjeként nagy szerepe volt a lakossági tűzifa igények miatt lecsupaszított budai hegyek újraerdősítésében.
Folyt. köv.
