Négy ötven. Szól az ébresztő. Nem szól, csak rezeg, felébredek arra is. Kinyomom és alszom tovább. Egy perc múlva újra zörög. Már öt óra van? Morcosan felülök az ágyban. Yoyo valamikor az éjjel bekéredzkedett, most ott idétlenkedik a takarón. Asszem valami olyat akar, hogy simogassam. Hanyatt fekve szétdobja minden lábát, én meg pár percig eleget teszek kötelességemnek. Most már muszáj kelni, lerakom őt is.
Én álmosan elsétálok a kis helyiségbe, ott még pihenek egy kicsit. Lányom már alszik. Megmondtam neki este, hogy feküdjön le időben aludni, mert reggel nem szeretnék vele összetalálkozni. A Kis Köcsögnek köszönhetően viszont nem tart sokáig a nyugalmam, mert hangos csaholásba kezd. Én mint Zrínyi rontok ki a mellékesből és suttogva rákiabálok: - Csönd legyen! Az anyád hétszentséges úristenit, hogy te már megint arcoskodsz! - Egy darabig még puffog, jelezve, "nem tetszik nekem ez a hangnem anyukám". Bezzeg ha kenguruba magamra kötném, csöndben maradna.
Átvonulok a fürdőbe, összekaparom magam. A víz egy kicsit felébreszt. Ja nem, dehogy, nem hideg víz. Micsoda kérdés. Nem kergültem meg. Felöltözöm, bevetem az ágyat és irány a konyha. Adok ennek a nagyszájúnak enni, ha este nem felejtem el kivenni a mélyhűtőből a kajáját. Ha elfelejtem, akkor száraztápot kap, amúgy meg főzök neki, azt fagyasztom le adagonként. Mire megmosom a kezem, a kaja már el is tűnt és már csak egy szemrehányó tekintet néz rám a tányérja mellől. Elég beszédes ez a tekintet: - Ennyi? Add csak oda a másik felét is!
Az ennivalómat kikészítem magamnak, nehogy itthon hagyjam. Aztán megpermetezem az orchideákat. (Néha úgy érzem, hiábavaló próbálkozás virágzásra bírni ezeket a növényeket. Reggel-este kapnak a permetből, tápozom is őket. A múltkor hozott új levelet és pár léggyökeret, akkor nagyon megörültem, majdnem szerelmet is vallottam neki, de szerintem az életben többet nem fog virágot hozni.) Végre cipőt húzok. Ahogy nyúlok a pórázért, a vakarcs már izgatottan nyüzsög. Leérünk, Yoyo boldogságtól szárnyalva rohan át a falon is. Reggeli sétáink rövidebbek, bár most, hogy jó idő van, kétszer olyan hosszú ideig tart, mint máskor.
Na hál' istennek a barna maci is megvan, de olyan marad a szőrzet. Sebaj, egy fürdetés még simán belefér indulás előtt. Hat óra van, irány a fürdőszoba. Letakarítjuk a kis majmot, hogy az annyaúristenit. Minden álmom kora reggel kutyatrutyit takarítani a fenekéről. Rekord idő alatt végzünk. Indulás előtt egy kis fejvakargatás még jár, de aztán veszem a nyúlcipőt.
Séta a buszmegállóig, szép komótosan. A kijelző szerint négy perc múlva jön a busz. Ha egy kicsit szedtem volna a lábamat, az előzőt még elértem volna. De azt futásnak hívják és korán reggel valahogy nem visz rá a lélek ilyen vad dolgokra. Busz után másik busz. Olyan jók a pesti utak, hogy az ülésből időnként átugratok a másik ülésre, ahogy száguld a tömegközlekedés. A sofőrnek mintha valami perverziója lenne, hogy ötvenig nyomja a pedált. Hazafelé miért nem lehet így? Hazafelé irányba mindig sürgősebb. Ja, hogy a következőnél már le kell szállni? Figyelmeztetnem kell magamat, nehogy rajta maradjak a buszon. Időben jelezni kell, mert olyan helyen szállok le, ahol csak kevesen és többször előfordult már, hogy 120-szal továbbszáguldott a busz. (Az is megesett, hogy visszafelé sem állt meg a megállónál, de azon már én is röhögtem.) Most viszont minden gond nélkül leszállok. A portán kulcsolok egy kicsit. Hat ötvenkettő, nem is késtem.
Számítógép bekapcs, monitor kampec. Még szerencse, hogy egy istenadta műszaki (anti)tálentum vagyok, egy használaton kívüli gép monitorját gyorsan magamévá tettem. Na most már a melót sem úszom meg. Vállon veregetem magam és lassan elérkezik a pillanat, amikor én meg a kávém boldog, önfeledt egyetértésben egymáséi leszünk. Jó reggelt!
