A Guckler kilátóból a kilátást csak néhány magasra nőtt fa akadályozza helyenként. Tiszta időben ellátni a Börzsönyig is, nekünk most azonban nem adatott meg ez a kiváltság, mivel elég párás volt a levegő. Egy kicsit tébláboltunk még a kilátóban, aztán összeszedtük magunkat és elindultunk lefelé.
Alighogy pár lépést tettünk, egy csupakékbe öltözött futóbolond figura szólított meg bennünket, hogy a kéket keressük-e, merthogy ami az orrunk előtt van, az át van húzva. Gondoltam, látom én azt jól, de azt válaszoltam, hogy teszünk pár lépést, körbenézünk és majd meglesz az. Ő meg elkezdett futni az áthúzott jel irányába. Remélem nem a kéken akart továbbhaladni, mert akkor valamerre nagyon eltévedhetett szegény, hacsak nem minden nap itt futkározik és tudja merre tart. Ahogy hátat fordítottunk, máris észrevettük a jelzést egy fán.
Innen már végig jól járható turistaúton haladtunk a Fenyőgyöngye vendéglő felé. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy a jól járható út ebben az esetben azt jelenti, hogy nem árt figyelni a lábunk elé, ugyanis a nagyobb köveken könnyű kifordítani a bokánkat, amire semmi szükségünk nincs abban az esetben, ha élvezzük a kirándulást és nem munkakerülés végett akarunk balesetet szenvedni.
Még egy kicsit hullámvasutaztunk az erdőben, majd az Árpád-kilátót elérve már csak lefelé haladtunk.
Az Árpád-kilátó a főváros II. kerületéhez tartozó Látó-hegy (sváb nevén Gugger-hegy) tetején, Csatárka városrész felett épült Glück Frigyes kezdeményezésére, Friedrich Lóránt tervei nyomán, 376 méter magasságban. Az 1929-ben épült, székely stílusú kilátót kizárólag terméskő, fa és természetes kötőanyagok felhasználásával emelték. A kilátó mai napig eredeti formáját őrzi. A terméskő létesítményt eredetileg sisakos, kúpos zsúpfedő borította, később, annak megrongálódása után kapott szögletes bádogborítást. Glück Frigyes nevét az épületen belül emléktábla, a környéken pedig sétaút őrzi.
A kilátóból igen korlátozott a kilátás, jobbára csak a Gellért-hegyre, a dunai hidakra és az alattunk lévő buckák házakkal tarkított kicsiny szeletére lehet rálátni. De azért szép.
Innen szinte nyílegyenesen követtük tovább a kék jelzést, mígnem megérkeztünk az Oroszlán-sziklához, ami ma fej nélkül ülve őrzi a turistautat. A fejét állítólag az oroszok robbantották le a testéről, hogy a járműveikkel elférjenek itt. Nem tudom, milyen járművekkel közlekedhettek a másfél méter széles úton, de nem hiszem, hogy valaha szélesebb lett volna, mint ma, viszont klassz kis meredek hegyoldal mellett mentünk végig. Egyik oldalról fölfelé, másik oldalról lefelé meredek, tehát a borulás esélye amúgy is igen magas lehetett, úgyhogy az elférés miatti robbantás nálam kicsit sántít. Nem hiszem, hogy akkora feje lett volna szegény oroszlánnak, hogy amiatt ne fértek volna el. Vagy talán a sörénye volt nagy…?
Rövidesen elértük Mátyás király vadasparkját, amit leginkább a térkép és egy kőtábla jelez, a valóságban semmi nincs már itt.
Mátyás király szívesen hódolt vadászszenvedélyének, ezért nagyszámú gímszarvassal, vaddisznóval, őzzel és dámvaddal népesítették be a vidéket. A vadaskert a török hódoltság idején elpusztult. A terület falait Garády Sándor régész tárta fel 1931-ben. Határait ma már csak a Glück Frigyes út menti és a vitorlázó repülőtérnél található határkövek, fal- és töltésmaradványok jelzik.
Mellettünk a vitorlázó repülőtér széles síkja helyezkedett el, a szemközti domboldalról éppen egy siklóernyős próbált szelet fogni, de nem jutott túl magasra, inkább egyre alacsonyabbra. Nem vártuk meg, míg a földbe csapódik. Valahogy nem vágytunk rá, hogy végignézzük reményteli utolsó perceit, inkább tovább indultunk.
Még egy kis könnyű erdei séta volt hátra, majd hamarosan kiértünk a Hűvösvölgyi útra, ahol úgy döntöttünk, hogy kivételesen nem jutalmazzuk meg magunkat a közeli kávézóban egy jó kis cappuccinóval. Inkább fölpattantunk a villamosra, irány a Széll Kálmán tér, ahonnan metróval úgy 2 órára haza is értünk.
Lépések száma: 22419, megtett távolság: 17,11 km, átlagsebesség: 3,27 km/h, elégetett energia: 1034 kcal
