Hosszú séta után értünk a Pap-réti Erdészházhoz, ahol újabb pecséttel lettem gazdagabb. Még mindig tovább emelkedett egy kicsit, amikor végre felértünk a hegy tetejére. Persze nem volt ott semmi, csak az erdő. Végtelennek tetsző szakasz következett és a Borjúfő szikláig nem volt semmi, ami azt jelezte volna, hogy elértünk valamit, hogy haladunk.

Emiatt aztán könnyen elbámészkodik az ember erre-arra, csak a jelzés felé nem néz. És ilyenkor van az, hogy „Te láttál másik utat? Nem, mert nem is volt!”. Szóval, amikor megint eltévedtünk néhány száz méterrel a kelleténél, kénytelenek voltunk visszabandukolni az utolsó jelig, amit még láttunk. Mint kiderült, mégiscsak volt másik út. És igen, csak egy szűk ösvény, de a jelzés jól láthatóan ott virított a fán.Hamarosan elérkeztünk a Molnár Lajos-emléktáblához, közismertebb nevén a Moli pihenőhöz, ahonnan már nem csak a fák levelei közül lehetett látni a Dunát, hanem gyönyörű panoráma nyílt a folyóra és a környező hegyek lankáira. Szusszantunk egyet, majd nekiveselkedtünk a következő hosszú etapnak. A Moli pihenőtől erős ereszkedő következett. Alaposan figyelni kellett, ha nem akartunk nadrágféken a völgy aljára érkezni. Már kezdtünk megkönnyebbülni, hogy vége a nehéz szakasznak, amikor egy hirtelen jobb kanyarral még meredekebb lejtőn kellett végigmenni. Rövid ugyan, de megvan vagy 40-45 fokos. Óvatosan, oldalazva, totyogva vágtunk ennek a pár 10 méteres távolságnak. Ez már az a lábreszketős helyzet volt, amikor minél előbb szerettünk volna túl lenni az emberpróbáló helyzeten.

A Borjúfő sziklabércét kihagytuk, mert vagy nagyon révetegek voltunk, vagy nem is volt jelzés, hogy itt van. Vagy egyszerűen csak meg akartuk magunkat kímélni már minden fölösleges lépéstől és önkéntelenül sem vettük észre.

Innen az út további része eseménytelenül telt, monoton gyaloglás következett. Végül megérkeztünk Visegrádra, a bobpályához. Emellett van az az étterem, ahová le kell térni a szigorúan vett kék jelzésről, hogy a pecsét bekerülhessen a füzetbe. Az első pecsétjelzés viszont jobbra mutatott a parkolónál, ami óriási hiba, ugyanis keringhet az ember fölöslegesen, mert nem veszi észre a bokor mögött azt a picike lépcsősort, ami az étteremhez vezet. Ugyan van a Zsitvay-kilátónál is pecsét, nem akartunk már tovább mászni és inkább az egyszerűbb megoldást választottuk volna. Szóval itt egy értelmetlen vargabetűt téve egy fiatalember segítségével megtaláltam a pecsétet. Kicsit beletrollkodtam egy esküvői fotózásba, de mivel még csak a taktikai megbeszélés folyt, nem igazán bántam.

Kb. negyed órás további sétával értünk a Fellegvárhoz. Nyáron voltam már itt kirándulni a lányommal, akkor megnéztük a várat is és megállapítottam, hogy amikor úgy 15 évvel ezelőtt utoljára itt jártam, sokkal színvonalasabbnak éreztem a helyet, mint most. Úgy érzem, méltatlanul van ennyire felkapva, mert a panorámán kívül túl sok mindent nem ad a pénzemért. (Összehasonlításképpen a füzéri várba is pont ugyanannyi volt tavaly nyáron a belépő, mint itt és ott lényegesen több látnivalót hoztak létre a felújítás után, mint itt valaha.) Egyedül lent, a városban lévő Királyi Palota ér valamit, de azt úgy vettem észre, előszeretettel kihagyják a turisták a látnivalók sorából.

Szóval itt csak elhaladtunk és innen már lefelé vezetett az út. A sziklához épített kis kálvária templomot elhagyva a stációk melletti kis köves földúton végül lejutottunk Visegrádra, ahol ismét a bélyegzőt kellett keresni. Az útmutató szerint az étterem sarkán lévő beton villanyoszlopon található, de étterem három is volt. Megkérdeztem hát a trafikos nőt, hogy merre találom, de fogalma sem volt, hogy miről beszélek. Javasolta, hogy menjünk be a szállodába és kérdezzük meg ott, mert ők biztosan tudni fogják. Így történt, hogy koszosan, toprongyosan besétáltam az elit szálloda halljába és nekiszegeztem a kérdést a fiatal kis recepciósnak. Az csak természetes, hogy ő sem tudta a választ, de készségesen felajánlotta, hogy megkérdezi a kollégáit. Én is vele sétáltam az irodáig, ahol négyen ültek. Egyikük sem volt több 25 évesnél. Kérdésemre visszakérdeztek, hogy az mi? Elmagyaráztam, miről van szó, de úgy néztek rám, mintha most jöttem volna a Holdról. Végül elhagytam ezt a kiváló helyet és addig talpaltam, míg rá nem találtam a pecsétre. Egészen a Duna-parton lévő (noname) étterem Dunához közelebb eső sarkán álló villanyoszlopon találtam rá. Még épp időben, mert így 3 perces várakozással elértük a pesti buszt. A hivatalos távot a kitérőkkel együtt némileg meghaladtuk, 31 km-t tettünk meg, ami nem kis teljesítmény részünkről.

Sajgott mindenünk. Szerencsére volt még némi ülőhely a buszon, egy idő után pedig már egymás mellett is tudtunk ülni. A bő egy órás menetidő végén már olyan testrészem is fájt, ami addig meg sem szólalt. Városkaputól metrópótlóval, majd metróval zötykölődtünk hazáig.

Egyvalamire rájöttem ezen a napon. Több mint valószínű, hogy megszállottja lettem valaminek, amit úgy hívnak: kéktúra. Ezt abból gondolom, hogy már a fájdalmat is élvezem. Ez normális? Talán nem, de hogy én sem vagyok az, az biztos…

Lépések száma: 42539, megtett távolság: 31,08 km, átlagsebesség: 3,44 km/h, elégetett energia: 1834 kcal