Ahol a térkép a zöld kereszt látnivalót jelöli, nagyjából ott „egysávosra” szűkül az út, belógó vadvirágok és egyéb növények csiklandozzák a lábakat. Éppen leguggoltam (nem pisilni), hogy fotózok egy virágot, amikor egyszer csak megszólal egy prózai 50-es férfihang mögöttem, hogy „csingiling”. A frász tört rám!
Nem számítottam arra, hogy hirtelen a semmiből hangtalanul feltűnik egy biciklis, így aztán önkéntelenül is félreugrottam az útjából.
Még mielőtt Csobánkára beértem volna, elkezdett emelkedni az út, de még nem olyan vészes módon. Megnéztem magamnak a Szentkutat, ami inkább egy kegyhely, ahol van egy kis kápolna (ami ottjártamkor zárva volt) és vízvételi lehetőség. Játszásiból kipróbáltam a pumpálást, jött is a víz annak rendje és módja szerint. Az viszont biztos, hogy vashiányom egy ideig nem lesz. A víznek állítólag gyógyhatása van, a magam részéről viszont úgy gondolom, hogy átvette a cső ízét… Ebből is látszik, hogy nem vagyok hívő ember.
A Szentkutat két legenda is övezi. Az egyik szerint 1842-ben egy pásztornak, aki az erdőben legeltette nyáját, Mária jelent meg a forrás miatt mocsaras helyen. A másik történet szerint a favágók kivágtak itt egy fát, amelyen Mária-kép függött, így a fa vérezni kezdett. Bár már a jelenés előtt is gyógyító szerepet tulajdonítottak a forrásnak, ezután nevezték el Szentkútnak, illetve Mária-kútnak. A mai napig hívek sokasága keresi fel, hogy a forrás vizét kortyolva vagy azzal mosakodva reméljen gyógyulást testi-lelki sebeire. A forrásnál ma egy kis kápolna áll, emellett lourdes-i barlangot is emeltek fölé.
Innen tovább erős emelkedőt kellett leküzdenem, ami a magas páratartalom miatt ezúttal valahogy egyetlen porcikámnak sem esett jól. Kárpótolt azonban az érésnek indult fekete szeder, amiből volt jócskán az út mentén és ahonnan csak tudtam, leszedegettem a termést. Nagyon jólesett és kissé csillapította savanykás íze a szomjamat. Egy baj volt csak vele, hogy szúrós ágai miatt nem tudtam bemenni a bokrok közepébe, ahol a legtöbb érett gyümölcs volt. Így aztán hagytam az utánam érkező, hosszú nadrágos kirándulóknak is néhány falatot.
Nemsokára kiértem egy hosszú, egyenes, murvás útra, ahol tűző napon gyalogoltam úgy fél órányit Csobánka dél-nyugati oldalában, szemben a Csúcs-hegy impozáns látványával. Az erdőbe beérve először lassú, később meredek kaptató következett és az eddig jó ütemű tempómból vissza kellett váltanom, hogy valahogy túléljem az elkövetkező kb. 1-1,5 km-t. De lehet, hogy nem volt még ennyi sem, én olyan 2000 km-nek éreztem a melegben és a párában. A szívem fönt az agyamban dörömbölt és a fejem búbján akart kiugrani, valószínűleg egy ló sem fújtathatott volna jobban. De azért megcsináltam hősiesen, felértem a Kevély-nyereghez. Itt ismét pecsételtem és nekifogtam az ebédemnek. Kicsit fölraktam a lábamat is pihenni, ami igen jót tett, mert utána tényleg könnyebb lett az életem. Közben azon gondolkodtam, hogy most (is) kihagyom a Nagy-Kevélyt, de úgy éreztem, nem volna elég levegőm az eddigi emelkedőnél is hosszabb kitérőre, majd máskor eljövök megmászni, itt lesz az akkor is. Negyed óra múltán ismét elindultam, ezúttal már lefelé. Öklömnyi nagyságú kövekkel dúsított útszakasz következett...
Folyt.köv.
