Úgy döntöttem, hogy ezt a jeles napot, nevezetesen a születésnapomat nem szeretném munkával tölteni, ezért inkább megszöktem és folytattam a pár nappal ezelőtt megszakított túrámat. Ezúttal Révfülöpről indultam Kővágóörsre, természetesen gyalogosan, mivel akadt látnivaló a kilátón kívül is. Elsőként rögtön a település szélén az ecséri templomrom.

Békésen mendegéltem egyedül az erdőben, majd ahol a szőlőknél a jelzés jobbra kanyarodik, szemben a Hegyestű látványával, ott én még tovább mentem. Egyenesen a Tóti-hegyre. Kitérő ugyan, de mivel nincs messze, nem hagyhattam ki a fentről nyíló bámulatos panorámát.

Ha jól picsán rúgnak, magasabbra tudsz szállni…

Miután az Országos Kéktúrát befejeztem, úgy döntöttem – mivel már hiányoltam a balatoni hegyeket –, hogy pihenés gyanánt végigjárom a Balaton-felvidéki kéket. Már korábban is tervben volt, ám most úgy gondoltam, itt az ideje. A dél-dunántúli kéktúrát még úgysem kezdtem el szervezni és kell valami nyári időtöltés, így épp kapóra jött az ötletem.

A Fortepan olalát bogarászva rájöttem, hogy van egynéhány képem, amelyeket hellyel-közzel ugyanarról a helyről készítettem, mint amit annak idején a régi képek fotósai. Nekiálltam hát és előkotortam a korábbi képeimet.

Nem győzhetsz le mindenkit, de magadat akár minden nap.

Tar-kőnél kiültem a szikla szélére. A Nap lágyan sütött, a lábam a semmibe lógott, előttem viszont a mindenség hevert. Ég és föld között lebegtem, a csoda pedig nem győzött bekúszni elmémbe. Ott voltam, az élmény az enyém lett, miközben nem gondoltam semmire, csak átadtam magam az érzésnek.

Egy éves vágyam volt, hogy a Kéktúra 2020 októberében teljesített bükki szakaszának panorámáit megkapjam. Akkor rettentő ködös és esős időben indultunk Mályinkáról, bízva abban, hogy majd kitisztul az ég, de sajnos egyre sűrűbbé vált a massza.

Látni, ahogy reggel felkel a Nap, időnként a legszebb dolog a világon. De van, hogy a naplemente ezerszer több színt fest az égre.

Nagy-Milic után helyenként megnyílt az erdő, panorámát kínálva a szlovák hegyekre, ám jórészt a fák között haladtunk, árnyékban. Néha megálltunk hallgatni a madarak csicsergését és élvezni a csöndet. Ez a szakasz igazi ajándék volt az előző öt naphoz képest, a lábam pedig már kevésbé sajgott, attól függetlenül, hogy mind a nyolc vízhólyag köszönte szépen, nagyon jól elvolt rajta.

Felvirradt az utolsó túranap. Reggel korán keltem, s míg késő este érkezett túratársam aludt, leszaladtam a boltba kenyérért és felvágottért. A lábam most kevésbé fájt, mint előző nap, de még szó sem volt nagy megkönnyebbülésről.

A Kisbózsva melletti temetőnél egyenesen vitt tovább a jelzés, jól járható árnyas úton, majd az autóutat keresztezve egy dzsindzsával sűrűn benőtt részhez érkeztem. Még reggel összetalálkoztam egy családdal, akik erről jöttek és ők mondták, hogy a szántóföld szélén érdemes menni, mert ugyan itt van az út, de mégsincs itt. Bevállaltam hát én is, de lehet, hogy jobban jártam volna a susnyával.

Éjjel úgy aludtam, mint a bunda. Nagyon kényelmes volt az ágy, tele volt a hasam és végre nyugalomban és csöndben tudtam pihenni. Sokat jelentett. Reggel kipihenten ébredtem, nem siettem, kényelmesen készülődtem. A böglyök ellen hosszú nadrágot vettem fel, fent szabadon maradó testrészeimet pedig extra vastagon fújtam be. Hátha nem fogok nekik ízleni.

A békás incidens után már eseménytelenül telt az út további része, amiért igazán hálás voltam, mert már egyáltalán nem hiányzott semmiféle megpróbáltatás. Így is sok volt ez a nap és semmi másra nem vágytam, mint lezuhanyozni és ágyba kerülni. Annál is inkább, mert tudtam, hogy vágáshutai szállásom az előzőekhez képes luxus lesz.

A Rudabányácskára vezető gyér forgalmú úton baktattam lassan, elcsigázottan. Mellettem időnként elhúzott egy-egy autó, de senki nem állt meg megkérdezni, segíthet-e. Az agyam az egyre erősödő tünetekre reagálva vészüzemmódba kapcsolt és maradék lélekjelenlétemnek köszönhetően hirtelen eszembe jutott a reggel vásárolt gumicukor.

A Magas-hegyi kilátó tetején hosszú ideig ültem, próbáltam újra és újra elérni valakit telefonon, de rendre lyukra futottam. Ismét zokogás. Iszonyúan csalódott voltam. Csalódtam magamban, hogy már megint szétcsúsztam. Csalódtam mindenkiben.

Egyszer csak egy őzsutával találtam szembe magamat. Nesztelenül lépkedtem, így nem ijesztettem meg. Úgy 20 méterre lehetett tőlem. Egy darabig csak álltunk és néztük egymást érdeklődve. Az idő mintha megállt volna, annyira nyugodt volt minden körülöttünk.

Óráról órára, percről percre süllyedtem egyre mélyebbre a szellemi kimerülésig és fizikai teljesítőképességem végső határáig. De rendületlenül mentem tovább, pihenésről szó sem lehetett. Az előre lefoglalt szállásokat muszáj volt elérnem és az utolsó szakaszt egyértelműen nem akartam félbeszakítani, pedig talán az lett volna a legokosabb, de aztán ki tudja, mikor tudtam volna befejezni.

Az egész túra legnehezebb napja várt rám, bár ezt reggel még nem sejtettem. Továbbra is egyedül voltam és ez megnehezítette a dolgomat, főként lelkileg, az egyre fokozódó hőség pedig fizikailag. Valahogy most nem esett jól magamban lenni. Szerettem volna ismerős arcokat látni, ismerős hangot hallani, de ez még telefonon is nehézkes volt, mert annyira nem volt térerő a legtöbb helyen, hogy a kapcsolattartás ezen formája egyre inkább szinte lehetetlenné vált, ahogy haladtam a hegység belseje felé.

Reggel megismétlődött az esti jelenet. A házinéni levegővétel nélkül mondta a magáét, számomra teljesen érdektelen dolgokról. Én a lehetőségekhez mérten igyekeztem minél korábban indulni, egyrészt, hogy a hőség beállta előtt tudjak haladni legalább egy darabon, másrészt egészen őszintén megvallom, szabadulni akartam. Azt hiszem, általánosságban elmondható, hogy jó hallgatóság vagyok, de ami sok, az sok.

Kényelmes tempóban talpaltam a vízhólyagjaimon, az Eszkála-erdészházig eseménytelenül. Itt értem utol újra a két nőt. Az esőbeállónál pihentek éppen, én pedig hozzájuk ültem. Hátamról patakokban folyt a víz, s ez jól látszódott a ruhámon is, egészen a csípőmig tocsogtam az izzadtságban.