A Rudabányácskára vezető gyér forgalmú úton baktattam lassan, elcsigázottan. Mellettem időnként elhúzott egy-egy autó, de senki nem állt meg megkérdezni, segíthet-e. Az agyam az egyre erősödő tünetekre reagálva vészüzemmódba kapcsolt és maradék lélekjelenlétemnek köszönhetően hirtelen eszembe jutott a reggel vásárolt gumicukor.

Előkotortam a táskámból és kettesével tömtem magamba. Aztán beugrott, hogy szúnyogcsípést kezelendő, van nálam kálcium pezsgőtabletta. Abból mindjárt kettőt bele is raktam a maradék fél liter vizembe és elkezdtem inni. Érezhetően jobban lettem, mire gyorsan megettem még egy szendvicset is. Ez helyre rakott. Felmértem vízkészletemet és az útirányjelző táblán látott infó alapján, miszerint Vágáshuta még 7,5 km, rájöttem, hogy nem lesz elég a vizem. Nem is akartam kockáztatni még egy rosszullétet, ezért úgy döntöttem, muszáj leszek vizet szerezni valahonnan. Bárhonnan. A közkutak alkalmazást nézve láttam, hogy innen néhány méterre forrás található, ami persze a valóságban nem nagyon volt ott. Vagy legalábbis én nem láttam. Vendégházat viszont igen, így elkezdtem hangosan kiabálni, hátha valaki meghallja és kijön. De nem volt ott senki. Pedig addig nem indulhatok tovább, amíg nem szerzek valahonnan vizet. A térképet nézegetve megállapítottam, hogy nincs nagyon messze Rudabányácska, ott biztosan lesz víz. Azt a kitérőt meg kellett tennem. Az első nyomós kút karja le volt szedve. Tovább kell mennem akkor. Szerencsémre azonban az egyik házhoz épp akkor ért haza egy nő. Rögtön le is szólítottam, és megkértem, hogy töltse fel a flakonjaimat, mert baj van. Nagyon rendes volt, készségesen segített. Beinvitált az udvarba, adott vizet, sőt, még hideg eperrel is megkínált. Elmondhatatlanul jólesett ez a gesztus, innen is köszönöm neki, nem tudom, olvassa-e, de sokat segített, szinte az életemet mentette meg.

Elindultam visszafelé a kék jelzésre. Már majdnem odaértem, amikor megállt mellettem egy autó, két fiatalember ült benne. Megkérdezték, hogy elvihetnek-e valameddig, hogy ebben a melegben ne kelljen gyalogolnom. Mondtam, hogy Vágáshutáig mennék, de nekem itt be kell kanyarodnom az ösvényre. Csalódottan konstatálták, hogy nem menthetnek meg, én pedig jó érzéssel, ám továbbra is kissé elnyűtten vágtam bele az utolsó 7,5 km-be. Azért vannak még kedves, segítőkész emberek.

Rátérve a földútra, egyre szűkülő susnyáson keresztül kellett haladnom. Alapból ezzel nem lett volna semmi gond, ha nem repült volna be a napszemüvegem és a szemem közé valami vadállat. De berepült. Én meg hirtelen úgy elkezdtem kapálózni a fölfelé tartó úton, hogy egy óvatlan ugrás következtében beestem a csalánba. Megviselt idegrendszeremnek már csak ez hiányzott. Meg a következő lépés. Ott egy óriásira nőtt és dagadtra hízott béka állta utamat. Én úgy megijedtem abban a pillanatban, hogy sikítva ugrottam hátra. Ismét zokogásban törtem ki, de ez már a vég volt, ekkorra már teljesen megviselt minden, ami aznap történt. Hogy megyek én itt tovább? Ha ez az emberevő rusnyaság rám ugrik, míg én átlépek felette, biztos, hogy itt kapok infarktust. Kerítettem egy botot, hogy azzal bírjam jobb belátásra, miközben azért aggódtam, nehogy a piszkálásra úgy reagáljon, hogy rám vetődik. De nem vetődött az sehova, csak a hátára. Egy kicsit kalimpált, majd visszafordult és békésen ücsörgött tovább. Eljátszottam vele még egyszer ugyanezt, majd harmadjára is, mire úgy határoztam, hogy amíg vergődik, addig mégiscsak átlépem. Talán addig nem leszek az áldozata. És ezt is túléltem. Utólag visszagondolva, lehet, hogy meg kellett volna csókolnom, most lenne egy királyfim. Vagy valami vírusos szemölcs a számon.

Folyt. köv.