Látni, ahogy reggel felkel a Nap, időnként a legszebb dolog a világon. De van, hogy a naplemente ezerszer több színt fest az égre.

Sokszor érezzük azt, hogy most nagyon jó. Jó helyen vagyunk, szinte már tökéletes az életünk. Jó munkahely, megfelelő társ, rendezett anyagiak, egészség. Minden megvan, ami lényeges. Minden nap vidáman kelünk és ugyanígy fekszünk, eltekintve a kisebb napi bosszúságoktól, mert azok mindig vannak, de ha úgy érezzük, hogy körülöttünk és bennünk is minden rendben van, akkor ezek nem jelentenek számottevő problémát és esténként nyugodtan hajtjuk álomra a fejünket. Úgy érezzük, így kerek a világ, s benne minden tökéletes. Boldogan éljük mindennapjainkat, mígnem egy szép napon ez az egész boldogság véget ér.

Minden megváltozik egyetlen nap, egyetlen óra, egyetlen perc alatt, s hirtelen úgy érezzük, romba dőlt az eddigi életünk. A ránk nehezedő teherrel nem tudunk mit kezdeni, csak azt érezzük, összeroppant a súlya. Minden álmunk, minden tervünk szertefoszlik. Érzelmileg olyan mélyre kerülünk, hogy az felfoghatatlan. Nem értjük miért történt, ami történt, hiszen nem volt semmi előzménye, vagy ha volt is, azokat nem akartuk tudomásul venni. Hiányzott valami. Hiányzott a kommunikáció, az őszinteség, a megújulni vágyás, a tenni akarás. Vagy bejött valaki a képbe, aki kiütött minket a nyeregből, ahol olyan jól és biztonságban éreztük magunkat. Nem hittük, hogy velünk megtörténhet. És aztán az élet bebizonyította, hogy de igenis. Ott állunk leforrázva, értetlenül, összetörve. Gondolkodunk a miérteken, de nem tudjuk meg őket, s egyre több kérdőjel cikázik a fejünkben, egészen az őrület határáig kergetve minket. Lélegezni is alig tudunk a csapástól. Épp csak létezünk. Akkora a fájdalom, hogy nem is akarjuk túlélni. Leáldozott.

De valami lassan előbújó életösztönnek köszönhetően mégis túléljük. Feltápászkodunk, s remegő lábakkal tovább indulunk egy kevésbé ismert, kevésbé kijárt úton. De legalább élünk. Túléltük a legnehezebb napokat, s bár még nem mosolygunk, már megyünk tovább, kifelé a sötétségből. Ösztönösen oda, ahol egyre több a fény. Mert a fényre szükségünk van, mint a vízre. Érzékenyebbek leszünk, több dolgot észreveszünk. Szépeket, jókat, mert arra vágyunk, azt szeretnénk megkapni, hogy boldogtalanságunkba valami boldogságot csempészhessünk.

Újra próbálkozunk látni a szépet, újra próbálkozunk észrevenni, amit eddig nem láttunk. Új lehetőségek nyílnak. Máshol, mással, máshogyan. És rájövünk, hogy ez az új sem rossz. Sőt, jó. Talán még jobb, mint az előző. De mindenképp más. Máshogy jó. De jó. És elkezdjük élvezni újra az életet. Sokkal több jót veszünk észre benne, mint előtte. Mintha színesebb lenne az ég. Mintha több kapu nyílt volna meg előttünk. Mintha több mosolyt kapnánk vissza, mint eddig. Észrevesszük. Értékeljük.

Sok apró lépést tettünk meg, miközben a padlóról az ég felé emeltük tekintetünket, s a rossz csak addig eszi a lelked, amíg hagyod.