Békésen mendegéltem egyedül az erdőben, majd ahol a szőlőknél a jelzés jobbra kanyarodik, szemben a Hegyestű látványával, ott én még tovább mentem. Egyenesen a Tóti-hegyre. Kitérő ugyan, de mivel nincs messze, nem hagyhattam ki a fentről nyíló bámulatos panorámát.
A zöld jelzésre rátérve, majd a zöld háromszög küzdelmes útján felértem a hegy tetejére. Most másodszor. És teljesen egyedül voltam fent, ami igen ritka, akármelyik tanúhegyet nézzük. Leültem és csak élveztem az elém táruló 360 fokos panorámát. Nem érdekelt, hogy a tűző napon ülök, a látvány mindenért kárpótolt. Lábam alatt hevert az a vidék, amibe annyira szerelmes vagyok. Az összes tanúhegy, a Balaton, a kis falvak. Az járt a fejemben, hogy innen nem is megyek tovább Salföld felé, hanem egyszerűen tovább Káptalantóti irányába, majd fel a Csobáncra. A gondolatnak csak nagy nehezen tudtam ellenállni.
Elücsörögtem egy darabig, hosszan nézelődve, jól megszemlélve a tájat. Magamba ittam a látottakat, majd összeszedtem magam és ugyanazon (az egyetlen) nyaktörő, meredek kaptatón, amin feljöttem, megindultam lefelé. A száraz, helyenként poros, helyenként morzsalékos úton csak óvatos tyúklépésekkel közlekedtem, semmi kedvem nem volt összetörten érni a lejtő aljára.
A zöld jelzést követve lassanként visszacsatlakoztam a kékbe, s egy látványos bekötőúton sétálva érkeztem meg a Salföldi Majorhoz. Itt pecsételtem, majd betértem egy kávéra és egy hideg üdítőre, ami üdítően jólesett. A falun áthaladva megcsodáltam a nádfedeles házikókat, majd jobbra kanyarodva újabb kitérőt tettem a Csönge-hegyi kilátóhoz. Nem egy magas kilátó, sok kilátás nem adódik belőle, de azért mégiscsak megéri ide eljönni.
További sétával, még mindig a kitérőnél maradva, eljutottam a salföldi kőtengerhez, merthogy nemcsak Szentbékkállán van ilyen, hanem még számos helyen a Balaton-felvidéken. Tény, hogy nem annyira látványosak, mint a szentbékkállai, de azért érdemes egyszer ezeket is szemügyre venni. Visszafelé újra végigsétáltam a településen, egészen a majorig, ahonnét folytattam utamat Kékkút felé. Az út javarészét a Hegyestű, valamint szürkemarhák, lovak, szamarak látványával tettem meg. Egyszerűen mesés volt.
Kékkút viszont okozott némi csalódást. Van ugyan egy-két csinos ház, de ezen kívül a világon semmi nincs itt. Na jó, van egy tájháza, egy világháborús emlékműve, mellette egy pici templommal, de itt aztán ki is van lőve a látványosságok sora. Az egyetlen híresség, ami itt található, az a Theodora-forrás a falun kívül, aminek amúgy sem szeretem a vizét, mert erősen vasas ízű. Persze szomjhalál esetén tökéletesen megfelelne. Itt azért leültem egy kicsit pihenni. Nem volt már sok hátra, időm is volt bőven, sehova nem kellett sietnem. Húsz percet biztosan lazítottam, mire tovább indultam, de innen már végig aszfalton kellett gyalogolni. Ergo sok napsütést jelentett a talpalás. Azért értékeltem a vidék szépségét és nagyon nem bánkódtam emiatt.
Kővágóörs szélén megnéztem az egykori mosóházat, majd besétáltam a faluba.
A Burnót-patak egyik kis ágának partjára építették azt a 1700-as évek elejéről származó mosóházat, amelyet az 1940-es évek közepéig használtak. Amikor még nem volt vezetékes víz, a természet adta lehetőségeket kellett kihasználni. Az eső összegyűjtése mellett nagy hangsúlyt fektettek a felszín alatti vizek kiaknázására. A 2005-ben permi vörös kőből helyreállított mosóház (melynek szomszédságában 1949-ig vágóhíd működött) aljában átfolyt az állítólag télen-nyáron egyaránt 18 fokos fokos víz, mely fölött keresztben és hosszában pallókat lefektettek le. Ezek egyikén a szennyes, a másikon a tiszta ruhákat tartották.
No, ez a település sem a sok látnivalóról híres, bár azért vannak szép épületei és a templom környéke is rendezett. Itt került be az aznapi utolsó pecsét. Utamat néhány száz méter megtétele után a piros jelzésen folytattam Révfülöp felé. A balatoni kék nem ezirányba megy tovább, csak a hazautazás végett gondoltam Révfülöpre gyalogolni, s közben megnézni a Fülöp-hegyi kilátót. Nem különösebben látványos szakasz következett, a kilátó viszont nem okozott csalódást. Belátni az egész világmindenséget is.
A lefelé tartó meredek lépcsősoron érkeztem meg Révfülöpre, ahol már csak a vasútállomáshoz kellett odaérnem. Szerencsére azonban akadt autós fuvarom hazafelé, így még egy esti kávé is belefért az időbe.
Lépések száma: 38552, megtett távolság: 29,77 km, átlagsebesség: 3,68 km/h, elégetett energia: 2141 kcal
