A Magas-hegyi kilátó tetején hosszú ideig ültem, próbáltam újra és újra elérni valakit telefonon, de rendre lyukra futottam. Ismét zokogás. Iszonyúan csalódott voltam. Csalódtam magamban, hogy már megint szétcsúsztam. Csalódtam mindenkiben.

Egyedül voltam és mérhetetlenül jólesett volna egy ölelés, egy baráti szó, de nem volt senki, akitől akár csak telefonon megkaphattam volna ezt. Szörnyen éreztem magam. Nem akartam elindulni. Ott akartam maradni és pihenni, de végül menni kellett.

Erőt vettem magamon és megindultam lefelé. Abban az állapotomban tényleg úgy éreztem, hogy az életemet kockáztatom a meredek és csúszós párszáz lefelé tartó méteren. Erőtlen voltam és elcsigázott. Remegtem. Fába kapaszkodva sírtam. Boldognak kellett volna lennem, ehelyett elképesztően boldogtalan voltam. Semmi nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Minden irányítás kicsúszott a kezemből. Önmagam irányítása is. Megint az érzelmeim vezéreltek és nem tudtam rajtuk felülkerekedni, mélyen maguk alá nyomtak. Ők voltak többen. Ők voltak az erősebbek. Végre leértem. Termeszvárat kerültem, szúnyogokkal és kullancslegyekkel viaskodtam. A hőguta kerülgetett. Teljesen magamba fordultam. Érzékeltem a külső ingereket, igyekeztem figyelni és óvatosnak lenni, de csak az volt bennem, hogy mit keresek én itt.

A Körtefa-nyeregnél aztán újabb mélypont érkezett, amikor a gyenge jelzéseknek köszönhetően ismét rossz irányba indultam tovább. Néhány száz méter után tűnt fel a jelölés hiánya, az alkalmazás pedig csak megerősített, hogy nem ott kéne lennem, ahol vagyok. Egy erősen lefelé tartó, napsütötte, sűrű bozótossal körülvett, forró, levegőtlen vájatban voltam. A hőmérséklet jócskán meghaladhatta a 40 fokot. Egyetlen porcikám sem kívánta a visszafelé tartó utat. Így is elnyűtt voltam. A lábam, a forróság, a fáradtság és az egyre fogyó vízkészletem megkongatták bennem a vészharangot. 

Ismét kitört belőlem a sírás. Egyre szaporábban vettem a levegőt és nemcsak azért, mert minden energiatartalékomat mozgósítani kellett, hogy felérjek az emelkedőn, hanem mert egyfajta félelem kerített a hatalmába. Végre rátaláltam az eldugott jelzésre.

A Borz-hegy oldalából lefelé jövet éreztem, hogy valami nem stimmel. A levegőt még mindig szaporán vettem, a tenyerem a hőség ellenére is úgy izzadt, mintha vízben tapicskoltam volna, ráadásul éreztem, hogy a szám és a kézfejeim is zsibbadnak és görcs kezd beléjük állni. Megijedtem. Nem jó ez, baj van. Mégis haladtam tovább. Pár tíz méter után kiértem egy autóútra. Lehúzódtam a szélére és ott sétáltam lassan tovább. Szerencsére gyér forgalmú út volt.

Folyt. köv.