Megint a Mátrában. Egyik kedvenc helyem az országban, így viszonylag sűrűn megfordulok, hogy újra és újra megmásszam a Kékest. Kiváló lehetőség az erőnlét megtartására, fejlesztésére, alakformálásra. :) Nem mellesleg tiszta a levegő, szép a táj és mindig ad valami újat, főleg, ha mindig másik úton mászunk.

Egy ember életében két szó van, amit nincs értelme kimondani: a „soha” és az „örökké”. Inkább csak engedd, hogy benned legyen az érzés, amíg akar, aztán úgyis menni fog, mert soha nem tart örökké

Kérem szépen, itt is jártam és sok szépet láttam. Egy forró nyári napon nyakamba vettem a félszigetet, s bár néhány látványosság ezúttal kimaradt, ettől függetlenül ismét a csodájára jártam hazánk egyik legkiemelkedőbb turisztikai nevezetességeinek.

Ezúttal célirányosan indultam el újrafotózni a régi képeket, s mivel adódott egy hétvégém Galyatetőn, evidens volt, hogy a Mátra ékköveit kerestem fel e célból. 

Az úton csak előre érdemes menni. Visszafelé ugyanoda kerülsz, ahonnan eljöttél valamiért.

Amit a Sukori-hegy tetején kaptam, az feledtette velem minden gyötrelmemet. Bal kézről ismét láthatóvá vált a Balaton egy kicsiny szelete, majd tekintetemet lassan jobbra fordítva, ráláttam az aznap bejárt utamra. Litér és Királyszentistván házai, a fölöttük magasodó dombok, amiken átjöttem.

Isten tudja hol jártam már, ahol a kék egy visszakunkorodó bal kanyarral megindul egy domboldalra, amikor feltűnt a távolban a Balaton. Azt gondoltam, már nem is fogom látni, így ennek az élménynek különösen megörültem. Még följebb érve, ismét egy fenyvesnél, vetettem egy utolsó pillantást a vízre, majd széles erdei úton folytattam utamat az illatos fák között.

A csukott szív hogy láthatná meg azt, amit a nyitott szem sem lát, mégha az ott is van előtte?

Bár korábban azt terveztem, hogy hat alkalmat szánok a Balaton-felvidéki kéktúra bejárására, valahogy mégis úgy jött ki, hogy többet mentem alkalmanként, mint eredetileg kitaláltam, hisz nálam mindig változik, hogy mi kerül végül bele a túrába, ráadásul mindig többet préselek ki magamból.

Alsóörsről eseménytelen, de nem hosszú út vezetett a következő hegyre. Közben egy ponton rengeteg kőtornyot találtunk. Én, mint mindig, morgolódtam emiatt a buta és tájidegen építési szokás miatt, s mind az utolsóig leromboltam őket.

Minden mozdulatunk, minden kiejtett szavunk egy kő a kezünkben, mely fodrot képez az élet vizén. A fodor pedig amilyen messze sodorhat tőlünk mindent, ugyanolyan közel hozhatja hozzánk azokat. Minden attól függ, hogyan dobjuk a követ.

Kínlódós száz méter vette kezdetét a Péter-hegy teteje felé. Minduntalan megcsúszott a lábunk a jó cipő ellenére is. Nehéz volt biztos lépést találni. Egy kicsit megszelídült végül a hegy, de csak éppenhogy. Továbbra is szüntelenül fölfelé tartottunk, alaposan megdolgoztatva izmainkat.

Az első szeptemberi hétvége ismét Balatonfüreden talált. Ezúttal az eredetileg tervezett útiránynak megfelelően haladtunk Balatonalmádi felé. Tervben volt a Koloska-völgybe kitérőt tenni amellett, hogy öt kilátót mászunk meg ezen a látványosnak ígérkező szakaszon.

A változás törvényszerű. Benned is.

A Hideg-hegyi kilátóhely még ad egy utolsó, felejthetetlen panorámát a Balatonra és a Tihanyi-félszigetre, mielőtt egy kiszáradt, ám annál szebb mezőn keresztül beküld minket az erdőbe. Itt jött szembe velünk két nő, láthatóan nem kimondottan túrázásra felkészülten.

A Kis-Gellára fölfelé menet meghúztuk, vagyis Józsi meghúzta, én meg próbáltam tartani vele a tempót, persze tök esélytelenül. Így aztán észre sem vettük, már át is értünk a Nagy-Gellára, ahol csak a magassági kő jelezte a hegy tetejét. Innen lassú eresztéssel haladtunk tovább a Cseri kastély felé, ahol a következő pecsételési pont volt.

Mindenki addig jut el, ameddig hajlandó elmenni.

Szűk hónap kihagyás után nemzeti ünnepünkön gondoltam folytatni a balatoni kéket, s mivel Szentantalfára lényegesen rosszabb a közlekedés, mint Füredre, ezért fordítottam az útirányon és az eddigiektől eltérően keletről nyugat felé terveztem haladni.

A sóstókáli templomromtól a kék jelzésre visszatérve gyalogoltam tovább széles úton, hol a napon, hol árnyékban, szemben pedig a Hegyestű csalogatott egyre kihívóbban. Hosszú erdei menetelés következett, itt igyekeztem valamiért minél gyorsabban haladni. Nem volt semmi látványos, semmi nem akadt, aminél elidőzhettem volna és most magammal sem volt annyira kedvem találkozni. Ez a nap nem erről szólt.

A legszebb rózsád is elhervad egyszer, és a legrútabb gaz is válhat a legértékesebb növényeddé.