Szűk hónap kihagyás után nemzeti ünnepünkön gondoltam folytatni a balatoni kéket, s mivel Szentantalfára lényegesen rosszabb a közlekedés, mint Füredre, ezért fordítottam az útirányon és az eddigiektől eltérően keletről nyugat felé terveztem haladni.
Aztán úgy alakult, hogy lett útitársam is Józsi személyében, így kényelmesen indultunk autóval a Balaton északi fővárosába. Szerencsére volt még hely reggel a vasútállomás parkolójában. Amúgy is majdnem itt megy át a túraútvonal, de ide is érkezünk vissza este, ezért ez volt a legészszerűbb hely a parkolásra.
Fél 9-kor nekiindultunk az aznapi 30 km-es távnak. Ezt a szakaszt nemigen lehet másként felosztani, menet közben nem érintünk települést, illetve egyes pontoknál rá lehet fordulni másik útvonalra, amin haladva elérhetünk falvakat. Ez talán kezdő túrázóknak jó választás, nekünk azonban nem jelentett semmiféle nehézséget.
Az első pecsét a Krisztus Király templom melletti közösségi háznál került a papíromra, majd mindjárt ki is szúrtam, hogy a templom előtt egy asztalon nemzeti szalaggal átkötött kenyerek sorakoztak. A ropogós, friss kenyerek ott vártak türelmesen a szentelésre, s még azt is hagyták, hogy lefotózzam őket. Nem húztuk azonban sokáig az időt, indulni kellett, mert 30 km az azért mégis 30 km. Bár majdnem 9 és fél óránk volt rá (Szentantalfán buszhoz voltunk kötve), de mivel sok látnivaló akadt az útvonalon, be kellett osztani ezt az időt.
Újabb megállóra kényszerített hamarosan a papsokai templomrom, még Füreden belül, de már a város szélén. A régi temető melletti rom némi kilátást is nyújt a Tihanyi-félsziget felé.
Papsoka (Siske) falu Szent Mihály nevű temploma egy római villa alapjaira épült a XII. században. A falut a tihanyi bencés szerzetesek egyházi szolgálói lakták. A templomot pusztulásáig többször is átépítették, így megfigyelhetők rajta román kori, kora- és a késő gótikát jellemző jegyek is. A templom Veszprém török által történt elfoglalása után pusztult el. Az ekkor leégett templom köveit a környékbeli lakosok hordták el házaik építéséhez. A XVIII. századtól kezdve temetkeztek is a templomrom köré. Itt található Keöd József sírja, aki az első menetrend szerint közlekedő balatoni gőzhajó, a Kisfaludy utolsó kapitánya volt.
A temető sírkövein már alig-alig látszik lakóinak kiléte, némelyik dülöngélve várja a törődést. Van, amelyik az út közepén áll, s így minduntalan rálépünk valaki örök pihenőhelyére, a murvával állandó zajt keltve szegény pára feje fölött, bár lehet, hogy életében is a nyüzsgést kedvelte az illető. Aztán elhagytuk a temetőt és az új sírkert melletti kis ösvényre rátérve néhány tíz méter megtétele után szép panorámát kínáló domboldal tetején találtuk magunkat, s innen csodálhattuk Füred ébredező házait és a Balaton reggeli vizét.
Utunkat a dombtetőn folytattuk, míg vissza nem csatlakoztunk a jelzésünkbe. Fenyőkkel tarkított, ligetes mezőn vágtunk át, majd még egyen. Engem valamiért a Vértes vidékére emlékeztetett ez a táj. Nemsokára a Hidegkúti-séd mellett vezetett az utunk, majd a balatonszőlősi reptérnél vettünk erős jobb fordulót, ahogy kiértünk az erdőből. A távoli hangár mellett csak egyetlen kisrepülő pihent, de mozgást sehonnan nem láttunk. Nem is foglalkoztunk vele, inkább haladtunk tovább.
Rövidesen kiértünk az erdőből és a balatonszőlősi szőlőhegy oldalába értünk. Itt hosszan aszfalton gyalogoltunk, szerencsére gyér forgalom mellett. Egy hajtűkanyart levágva átkeltünk a fás részen, így spóroltunk kb. 300 métert, amiből 200 műút lett volna, majd kényelmes emelkedőn indultunk a Kis-Gella teteje felé. Utólagos elnevezésem szerint Kis-Genya. Történt ugyanis, hogy fölfelé menet kinyílt a tér, én pedig óvatlanul elnéztem jobbra, miféle kilátás adódik, amikor ráléptem egy vastagabb gallyra. Ennek következtében a fa másik fele felcsapódott és abban a pillanatban kettészelte a lábamat. Hangos káromkodás közepette jeleztem a problémát Józsinak, majd miután kellő ideig csodáltuk az öt centis, egyre vérzőbb sebet, megállapítottuk, hogy ezt bizony nem árt ellátni. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mindig cipelem magammal az elsősegély csomagomat, ami inkább fájdalomcsillapítóból, ragtapaszból és fertőtlenítő törlőkendőből áll és idáig még sosem kellett használnom. Utóbbi kettő most jól jött. Letöröltem a sebet, majd az egyetlen ekkora méretű ragtapaszt rányomtam. Még mielőtt beköpnék a legyek. Amúgy kilátás nem volt egy szál se, így meg sem érte a sebesülés. Inkább figyeltem volna.
Folyt. köv.
