Bár korábban azt terveztem, hogy hat alkalmat szánok a Balaton-felvidéki kéktúra bejárására, valahogy mégis úgy jött ki, hogy többet mentem alkalmanként, mint eredetileg kitaláltam, hisz nálam mindig változik, hogy mi kerül végül bele a túrába, ráadásul mindig többet préselek ki magamból.

Ezt az utolsó szakaszt egyedül jártam végig, de ez csöppet sem vont le a túra értékéből.

Fél 9-kor elindultam Almádiból, s egy jó fél órát gyalogoltam, mire magam mögött hagytam a város utolsó házát is. A Malomvölgyi-rétnél elindultam a zöld jelzésen a kiszáradt patakmederben. A térkép pár lépés után jelöletlen útnak jelzi, mégis végig ott voltak a régi, kopott zöld jelek. Gondoltam, felfelé ezen az úton megyek, majd lefelé a térkép által is jelölt ösvényen, csak hogy ne ugyanazon az úton tegyem meg a kitérőt oda is, vissza is. Hamar megbántam. Nagyon rossz állapotú ösvény volt. Nem benőtt, inkább szimplán szar. Több helyen ferde, ahol szinte egyből beborul az alatta lévő 2-3 méter mély szakadékba, így erős odafigyelést igényel a gyaloglás. Az emelkedőn annyira rossz volt fölmenni, hogy ilyen nehezen járható gyalogösvényen kevés helyen jártam. Meredek, roppant morzsalékos és még a talaj is homokos alatta, így még jobban csúszik a láb. Senkinek nem ajánlom. De azért nagy nehezen felküzdöttem magam, először egy nagyobb sziklatömbhöz, majd sziklás-köves keskeny csapáson a fölötte lévő kiszögellésre.

Hogy a sok kő közül melyik is az Ember-szikla, azt pontosan senki nem tudja. Mindenesetre fentről pazar látványban volt részem.

Szemben Szentkirályszabadja, illetve a körülötte lévő erdők-mezők zöldelltek, helyenként őszbe hajló barnasággal. Míg nézelődtem, megkajáltam, bár nem voltam még nagyon éhes. Végül megindultam lefelé és bíztam benne, hogy a jelölt út nem lesz olyan nehezen járható, mint amin feljöttem. Szerencsére minden gond nélkül pár perc alatt leértem és tempósan gyalogoltam vissza az elágazásig, ahol elhagytam a kéket. Visszacsatlakoztam és folytattam utamat.

Egyszer csak, tőlem úgy 20-30 méterre egy nagytestű kutya jelent meg. Vártam, hogy feltűnik a gazdája is, majd amikor nem így lett, megtorpantam. Szerencsére a kutya is, s csak néztük egymást távolról. Örültem, hogy nem indult meg felém, mert semmi nem volt nálam, amivel védekezni tudtam volna. Végül hátat fordított és elrohant. Ekkor tovább indultam én is. Egy pár méterrel odébb találtam olyan fadarabot, amit alkalmasnak véltem a védekezésre, s gyorsan kézbe vettem, ha valahonnan előkerülne, akkor ne a kezemet harapja le először. De nem került elő többé. Mielőtt kiértem a műútra, el is dobtam, ne foglalja a kezemet.

Újra bevettem magam az erdőbe. Én még ennyi pókhálót életemben nem szedtem össze, mint amennyit ezen a szakaszon. Legalább öt méterenként beleakadtam egybe. Hol a fejem, hol a lábam, hol a kettő között. Nem győztem magamról leszedegetni a ragacsos szálakat.

A szentkirályszabadjai repülőtér közelében a térkép jelez római villaromok néven valami látnivalót, de pihenőpadokon kívül nem találtam ott semmit. Talán az áthatolhatatlan bozótos között vannak a kövek, oda nem mentem be, helyette inkább leültem szusszanni. Ismét ettem egy kicsit, közben pedig a cipőm orrára szálló csöppnyi pillangó megörökítésével bíbelődtem.

Túl sok pihenőt itt sem engedélyeztem magamnak, csak amennyi szükséges volt. Sztyeppés mezőn vágtam át, árnyék sehol. Meleg volt, majdnem 30 fok. Ezen a szakaszon már örülni kell minden falat árnyéknak, ami adódik, mert inkább nyílt terepen visz a jelzés. Sokszor viszont fenyvesek között kell gyalogolni, ami ugyebár azzal jár, hogy isteni fenyőillat veszi körül az embert és kénytelen azt beszippantani.

Folyt. köv.