Alsóörsről eseménytelen, de nem hosszú út vezetett a következő hegyre. Közben egy ponton rengeteg kőtornyot találtunk. Én, mint mindig, morgolódtam emiatt a buta és tájidegen építési szokás miatt, s mind az utolsóig leromboltam őket.
A tudatlanságból és divatból elkövetett építkezés rengeteg apró élőlény élőhelyét és életét teszi tönkre, amelyek az erdő ökoszisztémájának szerves részei. Én azt vallom, hogy a természetben mindent a szemnek, semmit a kéznek. Remélem, hogy ezzel sokan egyetértenek, akinek pedig tetszenek ezek a tornyok, netán pakolássza is a köveket, annak erősen ajánlom egy-két ezzel kapcsolatos cikk elolvasását, kezdve ezek történetétől és funkciójától az építéssel okozott károkig. Nem mentség, nem kifogás, nem kibúvó cselekedetünk alól az, ha egy milliárdos szállodát építtet, mert ha neki szabad nagyban, akkor nekünk is kicsiben, s ez az apró cselekedet már nem oszt, nem szoroz. Tudom, hogy ezzel sokaknál kiverem a biztosítékot, de egy természetet igazán kedvelő túrázó/kiránduló a szívén viseli a környezet és az élővilág sorsát.
A Csere-hegyi kilátó vörös épületénél kellett újra bélyegeznem. Amint elkészültem, indultam is Józsi után fölfelé. Egyedül voltunk, s háborítatlanul tudtunk nézelődni. Innen már elég távolinak tűnt a félsziget, közelinek Almádi, mögötte pedig már feltűnt a Fűzfői-öböl. A tavon számtalan vitorlás ringatózott lustán-kényelmesen.
A 298 méter magasan álló, 1935-ben permi vörös homokkőből épült fatetejű Csere-hegyi kilátó különleges ékköve a Balaton északi partjának. A Padányi Gulyás Jenő építész tervei alapján készült kilátó volt a Balaton-felvidék legelső kilátója. Eredetileg Horthy Miklósról nevezték el a tornyot, ám az 1950-es években Szabadság-kilátóra változtatták nevét. 2001-ben újították fel, ekkor került a tetejére az 5 méteres fa magaslat, hogy az egyre növekvő fák ne zavarják a kilátást. Ekkortól hívják Csere-hegyi kilátónak. A torony sarkain a Balatont közrefogó vármegyék címerei láthatók. Őrzésére gondnoki házat állítottak mellette.
Nagyon tetszett ez a kilátó, teljesen más volt, mint az eddigiek. A látvány is változott a többihez képest. Lassan elindultunk lefelé, immár napi végcélunk, Almádi felé. Rövid erdei sétát követően szinte észrevétlenül értünk be a mindig zsizsegő városba.
Még egy utolsó kitérőt tettünk az itt kiállított gőzmozdony és az Óvári Messzelátó irányába. És persze miért ne felfelé gyalogoljunk, amikor mehetnénk végre simán is. A Szent Imre-plébánia melletti utcácskán balra kanyarodtunk és némi emelkedőt és egy hosszú lépcsősort leküzdve máris a vasúti mozdonynál kötöttünk ki. Nekem még ugyebár újdonság volt, Józsi viszont már korábban szemrevételezte ittjárta alkalmával.
Az utolsó kilátóhoz vezető további emelkedőből csak az maradt meg, hogy Józsi megtáltosodott és olyan erővel indult meg fölfelé, hogy képtelen voltam lépést tartani vele, pedig aznap kivételesen nekem ment jobban a mászás.
Az Öreg-hegyen található, Balatonalmádi jelképévé vált, közkedvelt kirándulóhely nevét Dr. Óvári Ferenc ügyvédről, országgyűlési képviselőről kapta, aki sokat tett a kilátó megépítéséért és az almádi vasúthálózat kiépítéséért. A századforduló idején épült, vöröskő talapzaton álló kilátó egy 1906-os vihar következtében megsemmisült. A II. világháború után, 1949-ben építették újjá, s a Wesselényi-kilátó nevet kapta. 1991-ben, 2004-ben és 2016-ban korabeli fényképek alapján rekonstruálták az épületet.
Az Almádi fölött magasodó kilátóból ismét egy másik kép tárult elénk. A Tihanyi-félsziget mintha már nem is létezett volna, a Fűzfői-öböl vize viszont olyan különösen csillogott, mintha nem is a Balaton vize lett volna ott, hanem egy hegyi tóé. Sötéten fénylő vize élesen elhatárolódott a Balaton általában megszokott kékes-zöldes színétől, pedig egy és ugyanaz a víz volt.
Ideje volt megindulni lefelé. Józsinak igaza volt, amikor azt mondta, hogy hagyjuk ki a strandolást. Már ¾ 6 volt, s még le kellett érni a város központjába, onnan pedig haza Pestre, majd másnap munkába. Annyira már nem vagyunk (sajnos) fiatalok, hogy 30 km-rel a lábunkban, 4-5 órányi alvással a tarsolyunkban korán reggel belevessük magunkat a heti mókuskerékbe.
Pecsételtem, majd beültünk még egy utolsó, jól megérdemelt kávéra, de úgy fél 7 körül aztán bevágódtunk az autóba, amit reggel itt hagytunk, s hazafelé vettük az irányt. Szerencsére a vasárnap esti csúcsforgalom nem volt vészes, jól haladtunk egész úton.
A kilátók útja volt ez a nap, s ismét rengeteg élménnyel zártuk a napot. Sokat nevettünk, az idő kellemes meleg volt, a Balaton-felvidék pedig megunhatatlan szépségével egy újabb darabot hagyott a szívemben. Vagy az én szívemből maradt ott egy darab? Minden bizonnyal kölcsönös.
Lépések száma: 41194, megtett távolság: 29,55 km, átlagsebesség: 3,21 km/h, elégetett energia: 2301 kcal
