Amit a Sukori-hegy tetején kaptam, az feledtette velem minden gyötrelmemet. Bal kézről ismét láthatóvá vált a Balaton egy kicsiny szelete, majd tekintetemet lassan jobbra fordítva, ráláttam az aznap bejárt utamra. Litér és Királyszentistván házai, a fölöttük magasodó dombok, amiken átjöttem.
Láttam szinte a litéri kis büfét is, ahol kávéztam. Tovább fordulva jobbra, a Bakony távolban emelkedő hegyei árulkodtak arról, hol is vagyok. Az ember ilyenkor megnyugvást talál a lelkében és csak a pillanatnak él. A mese sem lehetne szebb ennél. A káprázat, mint a forgószél, megcsavarja a gondolatot, ahogy állok a hegy tetején és csak ámulom ellenállhatatlanul ezt az elképzelhetetlen szépséget.
Nem is tudom, hány képet készítettem itt, de rengeteget. Nem bírtam betelni ezzel a napsütötte, csodás, lángoló látvánnyal. A fene se gondolta volna, hogy pont itt, szinte a semmi közepén találok olyat, ami beleég a retinámba és a szívembe. Nem is tudom, hány hely van már ebben az országban, különösen a Balaton-felvidéken, ahol egy kicsi ott maradt belőlem. De kénytelen voltam tovább indulni, immár lefelé a hegyről. Gyakorlatilag már végig a tűző napon róttam a kilométereket a lankák között.
Elszáradt napraforgótábla szélén hallgattam, ahogy a szél zörgeti és felkapja a halott leveleket, üzenve, hogyan változik az élet. A távolban már látszottak a várpalotai erőmű épületei, s én egyre szélesebb úton, egyre táguló látómezővel haladtam végcélom felé.
Az ősz csodálatos nyomot kezdett hagyni a természeten. Lábam alatt fehér kövek ropogtak, felettem a felhő nélküli kék ég tornyosult, a kettő között pedig a szivárvány minden színe elkápráztatott, amit a fák és bokrok szavakba nem önthető, szédítő és varázslatos, lélegzetelállító és ámulatba ejtő csodája elém tárt. Enyém volt a világ! Egy lélekkel sem találkoztam, mintha egyedül volnék e bolygón. Csak a távoli települések látványa nem engedte, hogy ezt higgyem. Hosszan gyalogoltam így és egyre több víz fogyott menet közben. Éreztem, hogy a vádlim a napsütés áldozatául esett, de csöppet sem bántam. Csak éreztem.
Nemsokára feltűnt bal kéz felől a Péti-hegyi mérőtorony bizonytalan állapotú betontömbje. Biztos szép kilátás akad róla. Nem tűnt távolinak, néhány száz méter csupán. Azon gondolkodtam, hogy meg kéne nézni, de már hátul az agyamban munkált a gondolat, hogy jó lenne azt a bizonyos vonatot elérni. A kitérő és a nézelődés viszont lehet azt eredményezte volna, hogy ülhetek a vasútállomáson egy órát a következő szerelvényre várva, ami vidéki viszonylatban nem sok, végigülni viszont az. Így hát kihagytam a csábítást. Majd legközelebb.
Rövidesen a nitrogénművek környezetbe nem illő gyárépületei emelkedtek előttem. Lassan lejtett az út Pétfürdő irányába. Nem akartam sietni, az ereszkedés azonban minduntalan gyorsabb tempóra sarkalt, így aztán egykettőre elértem a városszéli házakat. Hosszan gyalogoltam, mire megérkeztem a vasútállomásra és az utolsó, 16. pecsét is rákerült a papírra.
Hát véget ért ez is. Megjöttem. Öt nap. Öt gondtalan, boldog-vidám, feledhetetlen nap a Balaton-felvidéken.
A vonat végül könyörtelenül száguldott vissza velem a fővárosba. Az impulzusok, mint a pókháló, átszőtték a szívemet, a szívem pedig összekötötte vele az emlékeket, s húztam magam után őket, mint térképen az útvonalat jelző vonalat.
Mindenkinek tiszta szívből ajánlom, hogy induljon el ezen a csodálatos úton, garantáltan nem fog egyetlen métere sem csalódást okozni. Bármelyik évszakban indulunk is neki, az élmény gyökeret ver odabent.
Lépések száma: 39607, megtett távolság: 30,4 km, átlagsebesség: 3,89 km/h, elégetett energia: 2217 kcal
