Isten tudja hol jártam már, ahol a kék egy visszakunkorodó bal kanyarral megindul egy domboldalra, amikor feltűnt a távolban a Balaton. Azt gondoltam, már nem is fogom látni, így ennek az élménynek különösen megörültem. Még följebb érve, ismét egy fenyvesnél, vetettem egy utolsó pillantást a vízre, majd széles erdei úton folytattam utamat az illatos fák között.

Nemsokára elértem Litér szélső házait. Itt a büfét kellett megkeresnem a pecsételéshez, ami a 72-es út mentén, a település szélén volt. Rá is került gyorsan a lenyomat az igazoló lapomra, majd betértem egy meleg kávéra és hideg kólára. Mindkettő megváltás volt.

Rögtön innen emelkedőbe kezdett az út. A Mogyorós-hegy a maga 251 méteres magasságával nem éppen egy mátrai magaslatokat jelentő kiemelkedés, most mégsem esett olyan jól fölkaptatni rá. A fentről nyíló panoráma azonban feledtette velem, hogy meleg van és kíméletlenül tűz a Nap. A domboldalban cserszömörce bokrok piroslottak (ez persze az egész szakaszra elmondható volt), majd amerre csak néztem, tágas volt a látóhatár. Újra feltűnt a Balaton. Ha valaki Pétfürdő irányából jön, itt találkozik először a tó csábító-csalogató látványával.

Hullámvasutazós ösvény kanyargott a lábam alatt, majd hamarosan elértem a Királyszentistván melletti napelemparkot, néhány száz méterrel odébb pedig az emlékparknak nevezett játszótér mellett lévő pecsétet. Már csak egy bélyegző hiányzott a befejezéshez. Túl gyorsan megy ez. Túl hamar vége lesz az egésznek, amikor olyan szép. Az ember legszívesebben abba se hagyná.

A falu központjában megnéztem a Szent István parkot. Rövid nézelődés volt ez, tekintettel a park nagyságára (vagy inkább kicsinységére). Keresztül gyalogoltam a településen, még egy ivókutat is találtam, amiből eleinte forró víz jött. Jól kifolyattam és feltöltöttem a palackomat friss hideg vízzel. Ez azért nagy segítség volt, mert egy nyitva tartó boltot sem láttam, ahol tudtam volna még elegendő folyadékot pótolni.

A Séd-patakon átkelve letértem az aszfaltról, s füves mezőn talpaltam tovább, keresztezve a hajdani Hajmáskér-Lepsény vasútvonal sínjeit. Ekkor két fószer ért utol, az egyik motoron, a másik quadon robogott el mellettem, nagy porfelhőt kavarva maguk után.

Sztyeppés, dimbes-dombos terepre érkeztem. Helyenként barnás, helyenként lángoló cserszömörcék színesítették mindenfelé a vidéket. A Sukori-hegy oldalában jártam, újból letérve a kék jelzésről, ami a hegy aljában vitt volna, én viszont a szép kilátásért inkább kínlódtam egy kicsit a hőségben. A motorosokat a hegyoldalban az egyik sziklán ücsörögve értem utol, de akkora bunkók voltak, hogy a köszönésemet se fogadták.

Folyt. köv.