A Hideg-hegyi kilátóhely még ad egy utolsó, felejthetetlen panorámát a Balatonra és a Tihanyi-félszigetre, mielőtt egy kiszáradt, ám annál szebb mezőn keresztül beküld minket az erdőbe. Itt jött szembe velünk két nő, láthatóan nem kimondottan túrázásra felkészülten.
Az első kérdésük az volt, hogy „messze vagyunk még”? Hát… hogy is mondjam, kissé megdöbbenve a bugyuta kérdésen, szinte egyszerre kérdeztünk vissza, hogy „mitől”? A pékségtől. – válaszolták úgy, mintha más nem is lenne itt a világon. Mi ugyebár Füredről indultunk és azóta egyetlen pékséget sem láttunk az erdőben, így legnagyobb sajnálatunkra nem igazán tudtuk őket útba igazítani. Azóta teljesen véletlenül derült ki, hogy milyen pékséget kerestek a lányok, de ezt sehol semmi nem jelöli. Aki nem tudja valakitől, hogy létezik ilyen, az örök homályban éli le az életét.
Ezen sokk hatása alatt folytattuk utunkat, mígnem orrunk előtt feltűnt a Halom-hegyen lévő kilátó napsütötte sziluettje a távolban. Az út mentén szalmabálák álltak sorban, szépen összekötözve henger formájúra. Gondoltam, itt az alkalom, hogy végre kipróbáljam, milyen a tetejéről szemlélni a világot. Rögtön meg is osztottam óhajomat Józsival, de mivel elég magasak ezek a bálák, egyedül nem tudtam megmászni. Mondtam neki, tartson bakot, ha már hokedlit nem hoztunk magunkkal. Tartott is, én meg finoman beleraktam a lábamat, a másikkal meg a nagy elánban jól szájon rúgtam szegényt. Akkor hirtelen az futott át az agyamon, hogy nesze neked, miheztartás végett, de közben a röhögéstől alig bírtam tovább mászni. Közben szinte kívülről láttam magunkat: az egyik az állkapcsát simogatja görnyedten a fájdalomtól, a másik a madárszaros bála tetején vergődik hason fekve.
Nagy kínlódva végül sikerült kihúznom a bakancslistámról a bálán fotózkodás témakörét.
Miután csillapodott Józsi fájdalma és megszabadult a feje körül repkedő csillagoktól, elindultunk. Nyílegyenes úton mentünk, ami nem tartogatott különösebb látnivalót, a Balaton vize is csak egy kis részen tűnt fel. Elhaladtunk egy békalencsés pocsolya mellett is, ami elég nagy volt ahhoz, hogy a legszárazabb időszakban se apadjon el, s biztos itatóhelyül szolgáljon a vadak számára.
A Halom-hegy aljában az információs táblán találtam a következő pecsétet. Innen már nem voltunk messze a kilátótól, ahol ősszel már jártunk és tudtuk, hogy lenyűgöző lesz a panoráma. Az út egy rövid szakaszon meredeken visz föl, de szerencsére építettek korlátot, ami nagy áldás az olyan csúszós, morzsalékos ösvényen, mint amilyen ez. Amikor felértünk, csodálkoztam, hogy milyen kevesen vannak, pedig arra számítottam, hogy az ünnep és a jó idő miatt százával fognak nyüzsögni az emberek. Én rögtön a kilátó megmászásával kezdtem, amíg üres volt. Igyekeztem fölfelé, hogy egyedül tudjam kiélvezni a látványt és ne kelljen kerülgetnem senkit, de hamarosan egyre többen érkeztek.
Mencshely és Dörgicse között fekszik a Halom-hegy, amely a környék legmagasabb pontja. A 399 méteres hegyre még 1962-ben építettek egy kilátót, amelyet Kossuth Lajosról neveztek el, miután 1849-ben a magyar szabadságharc szellemi vezérének felesége és gyermekei Mencshelyen rejtőztek el. Az elöregedett, veszélyessé vált kétszintes, tető nélküli fatornyot a 2000-es évek elején felújították, majd teljesen újra cserélték. A kilátó mellett balatoni „terepasztal” található a környék hegyeit jelölő kövekkel, valamint tanösvényt, szabadtéri színpadot, bicikliutakat is kialakítottak. Észak felé a Kab-hegyre, nyugat felé a tanúhegyekre, dél felé pedig a Balatonra és Füredre nyílik lenyűgöző panoráma.
Lent gyerekek építettek kőhalmokat a szülőkkel. Fogadok, azt sem tudják, mit jelent, csak építik, mert jó buli és mert divat. De nem kezdek bele az egy bolond százat csinál című mesébe.
Ismét ettünk, aztán az időt nézve elindultunk lefelé a hegyről. Megállapítottuk, hogy bár van még elég időnk, azért sok henyélésre nincs lehetőség, ha akarunk inni még egy kávét Szentantalfán. Ugyanazon az úton mentünk le, amin feljöttünk és most még jobban örültem, hogy a nehezebb részen volt korlát, amibe kapaszkodhattunk.
Hamar leértünk a hegyről, s immár alulnézetből pisloghattunk a kilátó fa épületére. Egy darabig aszfalton, majd a kis nyaralóknál dózerúton gyalogoltunk a szőlők mellett, aztán mezőn, ahol elkerítve szarvasmarhák legeltek. Innen már látszottak a szomszédos Balatoncsicsó házai.
A Lencse-hegy aljában a herendi templomromból olyan kevés maradt (csak egy facsoport közepén egy kupac kő), hogy nem sok élményt ad. A mezőn áthaladni azonban nagy élmény lehet, ha nem vagyunk elég óvatosak és telibe kapunk egy lepényt.
Innen már nem sok erdei gyaloglás várt ránk. Hamarosan kiértünk az aszfaltra, és feltűnt Szentantalfa templomtornya is, miközben drága autók sokasága húzott el mellettünk valamelyik közeli borospincétől indulva. Sajnos a herendinél sokkal jobb állapotban lévő Szent Balázs templomromot már nem volt időnk megnézni, vagy ha lett volna, akkor nagyon ki lett volna centizve és kétséges lett volna elérni a buszunkat. Így viszont közel egy óránk volt a kávézásra.
Kényelmesen helyet foglaltunk és elszürcsöltük a kávénkat, míg a buszra vártunk, ami a múltkorival ellentétben pontosan érkezett. Zánkán aztán volt időnk sorban állni a jegyért, s pihenni is. Fél óra alatt visszajutottunk kiindulási pontunkra, közben az egyre laposabb fényeit szóró napsütésben fürdőző tájat szemléltük a vonat ablakán keresztül. A füredi vasútállomáson óriási kavalkád és bábeli hangzavar közepette próbáltunk minél gyorsabban kijutni a káoszból. Rosszabb volt, mint Kelenföld.
Végül bőven 7 óra után tudtunk csak elindulni hazafelé, aminek az lett a következménye, hogy a fővárosi dugóba beragadva sikerült az ünnep esti fénypontjából néhány darabot elkapnunk. Amit persze egyáltalán nem bántam. Azt hiszem, tökéletes augusztus huszadikát zártunk ezzel.
Lépések száma: 39927, megtett távolság: 30,3 km, átlagsebesség: 3,62 km/h, elégetett energia: 2283 kcal
