Kényelmes tempóban talpaltam a vízhólyagjaimon, az Eszkála-erdészházig eseménytelenül. Itt értem utol újra a két nőt. Az esőbeállónál pihentek éppen, én pedig hozzájuk ültem. Hátamról patakokban folyt a víz, s ez jól látszódott a ruhámon is, egészen a csípőmig tocsogtam az izzadtságban.

Nem is értem azokat az embereket, akik illatfelhőt húznak maguk után az erdő közepén és egy folt sincs rajtuk sehol. Hogy csinálják, hogy úgy néznek ki, mintha épp akkor léptek volna ki egy divatmagazin címlapjáról? Én meg, mint egy varacskos disznó, úgy nézek ki. Úgy is érzem magam. Amit megiszok vizet, mintha nem is a számba tölteném, hanem egyenesen folyatnám a hátamra.

Egy picit pihentem, aztán megkerestem a bélyegzőt, amit hamar meg is találtam az erdészház előtti fára szerelve. Szépen gyűltek a lenyomatok, már nem sok hiányzott. Innen még közel 10 km gyalogút várt Makkoshotykáig, úgyhogy neki is veselkedtünk. Néha találtam egy pocsolyát, amiben ebihalak ezrei úszkáltak. Még ilyet se láttam.

A jelzések továbbra sem voltak a legideálisabbak, a Zsidó-rétnél is figyelni kellett, a tábla ugyan mutatja az irányt, de hogy a látszólag két egymás mellett haladó út közül melyik lesz a jó és melyik kanyarodik el, azt már az alkalmazáson kell csekkolni, mert oda már nem jutott útmutatás. Egy idő után lehagytam a lányokat, a nagy meleg ellenére vagy én kapcsoltam rá jobban, vagy ők lassultak le, nem tudom, csak azt vettem észre, hogy már megint egyedül vagyok. A meleg továbbra sem kímélt, fülledt, állott volt a levegő, nehéz volt benne haladni, de még lélegezni is.

Iszonyúan elcsigázott voltam már, mire a Makkoshotyka feletti hegyről kilátás nyílt a falura és a Sátoros-hegyekre, jelezve, hogy nemsokára megérkezem aznapi célomhoz. Ekkor leültem egy kivágott fa tönkjére szusszanni, enni és kicsit bámészkodni. Olyan távolinak tűntek a hegyek, amelyek alatt holnap fogok elmenni, hogy ésszel szinte fel sem tudtam fogni. Pedig odáig el kell menni.

Ezen elmélkedtem éppen, amikor beértek a lányok, s pihenés nélkül mentek is tovább, mire én is összeszedtem magam és elindultam utánuk. Innen legalább zárt erdőben vezetett lefelé az út, ami még nagyobb terhelést jelentett növekvő számú és egyre fájóbb vízhólyagjaimnak. Ezzel egyidejűleg megjelentek a szúnyogok is, úgyhogy nem nagyon volt érdemes megállni, mert azonnal lecsaptak az éhenkórászok. Gyakorlatilag kikergettek az erdőből, s a településre már szinte futva érkeztem meg.

A pecsétet a kisboltban szereztem be, némi másnapra szánt felvágott és azonnali fogyasztásra ítélt hideg üdítő kíséretében. Utána megkerestem a szálláshelyemet, ami ezúttal Vilma néni házában volt.

Nagyon aranyos volt a néni, csak én olyan fáradt voltam, hogy alig álltam már a lábamon. Őt azonban ez egyáltalán nem zavarta, s mindent elmesélt magáról. Aztán végre a zuhany alá kerültem, ami igazi megváltás volt már, hisz a naptejtől kezdve a többször felvitt szúnyogriasztón át az út során rám rakódott porig már minden volt rajtam. Miután végre betértem a szobába, magamra csuktam az ajtót és vízszintbe helyeztem magam. Inkább csak messengeren beszélgettem ezúttal, mert annyi erőm sem volt, hogy a számat jártassam. Halálosan elfáradtam. Ezt észre nem véve a néni még kihívott megbeszélni, hogy végülis hány tojásból készítse a reggelimet, és hogy állítsam be a telefonját. Ekkor persze megint belekezdett a monológjába, de hogy egészen őszinte legyek, abban a helyzetemben nem nagyon érdekelt. Csak az járt a fejemben, hogy szeretnék magam lenni és pihenni végre. Kihasználva, hogy már úgyis kint vagyok, elszaladtam még fogat mosni, aztán elköszöntem tőle aznapra.

Rettenetesen kimerültem a hőségben. Ha akartam volna sem tudtam volna ezen a napon többet teljesíteni, s már ezt is hősies tettnek éreztem az adott körülmények között. Máskor egyébként ez nem lett volna ennyire fárasztó etap, de most úgy éreztem, a végét járom. Aznap gyorsan elaludtam.

Lépések száma: 42048, megtett távolság: 31,29 km, átlagsebesség: 3,52 km/h, elégetett energia: 2381 kcal