Erdei árnyas úton mendegéltem, s nagyjából 1,5-2 km-nyire elértem az István-kúti vadászházat, ahol a következő pecsétet kellett benyomnom a füzetbe. Itt találkoztam ismét a két nővel, akikkel a Pengő-kő előtt futottam össze felfelé jövet. Kicsit szóba elegyedtünk, természetesen ők is a kéket járták, azonos volt az úticélunk is, csak én megtettem a „kötelező” kitérőket, ők erre nem vállalkoztak.

Egy dombra vezetett fel az út, ahonnét visszafordulva a regéci várhegy látszott, mielőtt betértem volna az erdőbe. Köves, sziklás szakasz vette kezdetét egyre följebb, de nagyon vadregényes volt. A Kemence-kőnél az Országos Kéktúra történetét felelevenítő táblát találunk. Nem időztem itt sokat, haladtam tovább, egyre beljebb a Zemplén hegyeibe. Hajtott a vágy, hogy végre én is a Nagy Péter-mennykőnél állhassak a panoráma előtt.

Az este sajnos rossz hírt kaptam. Az eredeti terv az volt, hogy útitársam ezen a napon este csatlakozik hozzám, így Makkoshotykától együtt megyünk már Hollóházáig, de ember tervez… Kissé csalódott voltam. Jó lett volna, ha nem egyedül megyek tovább, örültem volna a társaságnak, de nem volt mit tenni. Maradt az egyedüllét.

Kicsit nehezen keltem fel az Arka-patak feletti pihenőmtől, de muszáj volt tovább mennem, nem tölthettem itt az egész napot. Tovább gyalogoltam az erdőben. Egy-egy tócsa vizéből időnként egy béka nézett rám riadtan, majd jöttemre rögtön el is bujdokoltak a 10 centi mély víz fenekére.

Második napon már alig vártam, hogy útnak induljak. Még a mozgóárus pékségből vettem szendvicsnek való zsömlét, amit a tulajjal ketté vágattam, remélve ezzel, hogy némi kis konyhasarkot sikerül majdan kialakítani a szobába a turisták jövőbeli nemzedékének.

Hosszan gyalogoltam, mindvégig a vár látványával szemezve. A vasútállomásnál is van pecsét, de én úgy döntöttem, hogy a várbéli bélyegzőt akarom. Nem mintha nem ugyanaz lenne, csak hát nekem az az érzés kellett, hogy az különlegesebb élmény.

Gibártnál a Hernád fölött íves híd vezet a túlpartra. A folyó lassan és némán hömpölygött medrében, kényelmes lustasággal haladt a Sajó vize felé. Én továbbra is az aszfaltozott autóúton mentem, a girbe-gurba út egyre följebb vitt, hogy végül a temető melletti búzatábla szélén vigyen egyre közelebb a hegyekhez.

Az utolsó hat nap... Elérkezett az indulás napja. Nekikezdek az utolsó 122 km-nek. Izgatottan érkeztem 15 perccel a vonat indulása előtt a Keleti pályaudvar peronjára, de meglepetésemre a pályaudvaron káosz uralkodott. Alig egy-két járat vágányszáma volt kiírva. Az emberek ott tébláboltak a kijelző alatt, várva, hogy időben megérkezik az információ, merre is menjenek. Néhány perc múlva én is megindultam a kettes vágány felé, majd felszálltam kivételesen extra könnyű hátizsákommal a szerelvényre.

Kezdtek gyűlni a sötétebb fellegek a Zemplén hegyei felől, de még messze volt, még sütött a Nap. Ezzel a látvánnyal kísérve haladtunk tovább Abaújdevecser felé. Szüntelenül megálltam fotózni és kiélvezni minden pillanatát annak, amit látok. Magamba szívni, elraktározni, de leginkább megélni.

Baktakékről ismét emelkedővel folytatódott utunk, s rövidesen fentről nézhettünk vissza a település házaira. Szántóföld mellett a sárban, majd műúton gyalogoltunk, de mielőtt ráléptem volna erre a műútra, még jól belesüllyedtem a latyakos sárba. Azt hittem, csak rámosta az eső az útra a homokot, erre majdnem bokáig süllyedtem benne.

Reggel hétágra sütött a Nap. Felébredtem, majd visszaaludtam. Mikor ismét kinyitottam a szemem, még mindig sütött. Jólesett volna még lustálkodni. Éreztem, hogy a tegnapi után nagyon kellene, de nem volt mese, muszáj volt kelni.

Említésre sem méltó dagonya nélkül jutottunk el a pár házból álló kicsiny községig, Nyéstáig. Utolsó próbatételként még előttünk állt egy kikerülhetetlen, bazi nagy tócsa. Mindjárt azt néztük, merre lehetne másfelé menni, de ilyen lehetőség nem volt. Az utolsó néhány tíz méter. Alig akartam elhinni. A probléma még a mindenre megoldást találó Lacinak is fejtörést okozott.

Csetlettem-botlottam, mint aki részeg, próbáltam előre jutni, de enyhén szólva is nehezen ment. Mindeközben Lacival tartottam messengeren a kapcsolatot, hogy kb. mikor fog érkezni és hogy nagyjából hol fogunk találkozni. Irotától már nem voltam messze, s egy lefelé vezető, újfent csúszós úton bukdácsoltam, amikor megláttam egy hátizsákos alakot.

A Kopasz-hegy tetején haladtam, fentről szép rálátás nyílt Rakacaszendre és a környező vidékre. Majd ismét olyan sáros, ragadós, tapadós, tocsogós, agyagos dágványon kellett keresztül vágnom, hogy magam sem értem, hogy tudtam rajta átgyalogolni. Tapadt a lábamra a cucc, irgalmatlanul nehéz volt a súlya.

Éjjel esett. Reggel is. És nem is látszott, hogy abba akarná hagyni. Elég kilátástalan napnak néztem elébe. Nem mondom, hogy nem tojtam be, de próbáltam az agyamat átállítani már előző este óta, hogy úgyis ez lesz egész nap. Rommá fogok ázni, de abba még senki nem halt bele. Menni kell tovább, a következő szállás is le van foglalva, el kell jutni odáig. Nem lehet megfutamodni.

Azért szeretek egyedül túrázni időnként, mert sokkal jobban meg tudom élni az érzelmeimet. Nincs, aki kizökkentsen a gondolatmenetemből, nincs, akire oda kellene figyelnem. Magam lehetek önmagammal és ez a találkozás néha igen felszabadító tud lenni.

Negyedik napra nem terveztem túl sokat. Kényelmesen készülődtem reggel, elszaladtam boltba friss pékárút venni, majd megkajáltam. Szerencsére a cipőm is és a ruháim is megszáradtak. Ami egy kicsit nyirkos maradt, azokat majd kirakom estére, most így is jó lesz. Kifizettem a költségeket és útnak indultam.

Szádvárnál váltottam néhány szót a fűkaszás emberrel. Elmondta, hogy épp a következő héten lesz a felújított vár hivatalos átadója, amiatt végzik most a fűnyírást, és mert a fia hétköznap az iskola miatt nem ér rá feljönni ide segíteni neki.

Egy keskeny mezőn átérve fenyvesbe érkeztem. Ekkor már hétágra sütött a Nap. Gyönyörű szakasz volt ez. A lelkemnek pedig igazán jólesett végre a napsütés. A terep ugyan nem lett könnyebb semmivel, de a lelkem igen. Rövidesen megérkeztem Derenk romfalujába.

A jósvafői fennsíkon kóborolva nem tudom, hogy csak a szemem villódzott-e, de mintha villámokat láttam volna. Rögtön arra gondoltam, hogy pont a legjobbkor. Széles mezőn vagyok, alig egy fa, ami alá úgysem állhattam volna be, csapjon hát belém.