Második napon már alig vártam, hogy útnak induljak. Még a mozgóárus pékségből vettem szendvicsnek való zsömlét, amit a tulajjal ketté vágattam, remélve ezzel, hogy némi kis konyhasarkot sikerül majdan kialakítani a szobába a turisták jövőbeli nemzedékének.

Az előző nap Boldogkőig már oda-vissza megjárt úton indultam ezúttal is. A szúnyogok ellen levendulaolajjal kenegettem habtestemet, de teljesen eredménytelen volt a művelet, ugyanis hamar egy-két példány reggelijévé váltam. Ekkor lefújtam magam a riasztóval és megdöbbenve tapasztaltam, hogy sikerült végre olyan spricnit vásárolnom, ami kivételesen használt is.

Ismét elhaladtam a boldogkői vár alatt, de most a település főútján vezetett tovább az utam, egyenesen az Arka-patak völgyébe. A falu határában egy házőrző kutyus olyan magasra ugrált, azt hittem, helyből átugorja a kerítést és elevenen szétmarcangol, hogy arra merészelten menni, mindezt pedig némán nézte volna a gazdája, aki virágos kertjét rendezgette és köszönésemet se fogadta. Szedtem is a lábamat, nehogy igazam legyen.

Arkáig aszfaltozott, félárnyékos úton vezetett a jelzés, egy rövid szakaszon kétoldalt felhagyott kőbányák között. Egyetlen autó sem járt arra, így csöndben, kényelmesen mendegéltem, miközben a fák levelein átszűrődő fényeket néztem áhítattal. Arka gyönyörű kis település, szépen karbantartott, takaros házak sorakoztak egymás után. Szinte mindegyik porta előtt virágcserépből készített mosolygós figurák üdvözlik az arra tévedőket. Az egyik kútnál máris fel kellett tölteni a vizes flakonomat. A fülledt meleg gyorsan arra késztetett, hogy minél többet igyak, így hamar fogyásnak indult a vízkészletem.

Itt is a temető mellett hagytam el a falut, tűző napon talpalva. Ugyan csak 12 km-re voltam Regéctől, az egyre nagyobb hőség miatt inkább csak vonszoltam magam. S hogy figyelmem ne lankadjon, hamarosan egy aránylag sűrűn benőtt részhez értem, amin keresztül kellett vergődnöm. Nem tartott sokáig ez a szakasz, helyette megkezdődött a kacskaringós Arka-patakon való átkelések sorozata. Szerencsére mindannyiszor sikerült száraz lábbal a túlpartra jutnom. Ez úgy nyolcszor adódott, ha jól számoltam.

A szúnyogok csak mértékkel molesztáltak, de a nagyon éhesek természetesen megtalálták azt az egy pici pontot, ahol nem voltam befújva. Legközelebb figyelnem kell ezen helyek büdösítésére is. Ha nem a szúnyogok támadtak, akkor azok a pici szemtelen legyek kísértek, én meg nem győztem csapkodni a nagyon közel merészkedőket. Ahogy vettem a levegőt, egyet sikerült is lenyelnem. Nem éreztem az ízét, egyszerűen csak lecsúszott hirtelen. Nah, ezeknek aztán mindegy, hogy be vagyok-e fújva valamivel vagy sem.

Nemsokára találtam egy helyet, ahol az ösvény néhány méterrel a patak fölött haladt és teljesen rovarmentesen meg tudtam pihenni, szárítkozni, s el tudtam költeni sült húsos zsömléből álló ebédemet. Leültem egy nagyobb kőre és csak hallgattam az erdő susogását, a madarak csicsergését, a víz hangját. Ki tudja, hány évszázada hallatja ezt a hangot, mióta koptatja köveit útja során. Csak ültem és hallgattam. Csöndben. Ráérősen. Néztem a vízimolnárkák táncát, ahogy szüntelen szaladgálnak a patak felszínén. Egy fél órát biztosan így töltöttem. Élveztem a pillanatot, a nyugalmat, az egyedüllétet. Nem gondoltam semmire, csak voltam magamnak.

Folyt. köv.