Erdei árnyas úton mendegéltem, s nagyjából 1,5-2 km-nyire elértem az István-kúti vadászházat, ahol a következő pecsétet kellett benyomnom a füzetbe. Itt találkoztam ismét a két nővel, akikkel a Pengő-kő előtt futottam össze felfelé jövet. Kicsit szóba elegyedtünk, természetesen ők is a kéket járták, azonos volt az úticélunk is, csak én megtettem a „kötelező” kitérőket, ők erre nem vállalkoztak.
Mivel a vizem fogyóban volt, a hőség pedig kezdett a tetőfokára hágni, megkerestem a közeli forrást, hogy feltöltsem a palackomat. Én még életemben olyan finom vizet nem ittam. Hideg volt és simogató. Igazán jólesett.
Tovább indultunk, a békalencsés tavacskánál fekvő kis faháznál még együtt haladtunk, én viszont itt megelőztem a lányokat, s abban maradtunk, még úgyis találkozunk majd. Talán 1 km-rel később a Mlaka-rétnél volt a következő kitérőm a Sólyom-bérc felé. Ez szintén kb. 500 méter kitérő volt fölfelé. Egyszer régen már jártam a bércnél, emlékeztem, hogy milyen gyönyörű a kilátás dél felé és ha már itt voltam, miért hagytam volna ki. Valami furcsa okból kifolyólag hirtelen lett térerő, mert megcsörrent a telefonom. Nem is mertem mozdulni amíg beszéltünk, nehogy eltűnjön az éterben a hívó. Pár perc beszélgetés után tovább kínoztam magam fölfelé menet. Egy nagy gyerekcsapat jött éppen lefelé. Örültem neki, hogy fent legalább nyugi lesz és nem ugrálnak majd bele a képbe. Néhány perc alatt felértem. Jó volt újra látni azt a panorámát. A zöldellő dombok felett a regéci vár emelkedett büszkén néhány kilométerre, de még jól kivehetően. Előttem a lentről felkapaszkodó sziklatornyok lapos teteje csábított arra, hogy rálépjek.
A Sólyom-bércről ugyan nem a legszélesebb panoráma kínálkozik dél, dél-nyugat felé, mégis vetekszik a Nagy Péter-mennykőével, keletkezésük is azonos. 564 méter magasságban álló, 10-30 méteres tornyai a sziklamászók kedvelt célpontja.
Ámulatba ejtő a látkép. Csend és béke vett körül, ennek ellenére nem időztem túl sokat, elindultam visszafelé, ezúttal már a Kerek-kőt célozva meg, ami tulajdonképpen nem is jelent kitérőt, mert teljesen mindegy, hogy a négyzetnek melyik oldalán megyünk. A kék ugyanis egy délre tartó kanyarral halad tovább, a Kerek-kőig viszont ugyanennyit tesz meg az út, csak éppen észak felé és a déli kurflit levágva tér vissza az eredeti útvonalra.
Egészen ütközésig kell menni a kilátásért, kint viszont kíméletlen napsütés vár a nézelődőkre, egy fia árnyék sem adatik. A hegyek látványa itt is páratlan.
A 494 méter magasan álló Kerek-kőtől főként észak, észak-kelet felé nyílik kilátás, jórészt a Zemplén erdővel borított vonulataira, illetve völgyrendszerére. Síkságot innen nem látni, csak meredeken felszökő csúcsokat. Szemben a Csattantyús-hegy, háttérben a Milic-csoport emelkedik. Anyagát tekintve eltér társaitól: míg azok andezitből épülnek fel, a Kerek-kő riolitból.
Irgalmatlan meleg volt már, tikkadtam, így igyekeztem vissza a fák árnyékába. Ha már hűvösebbet nem adtak, legalább a Nap nem égetett, bár túl sok árnyas rész nem jutott részemül. Nagyjából az út felénél, vagy egy picivel azután jártam, s a látványosságokat mind magamévá tettem. Nem maradt más hátra, mint haladni, hisz sok volt még hátra.
Folyt. köv.
