A Kopasz-hegy tetején haladtam, fentről szép rálátás nyílt Rakacaszendre és a környező vidékre. Majd ismét olyan sáros, ragadós, tapadós, tocsogós, agyagos dágványon kellett keresztül vágnom, hogy magam sem értem, hogy tudtam rajta átgyalogolni. Tapadt a lábamra a cucc, irgalmatlanul nehéz volt a súlya.

Lerázni sem volt érdemes, mert a következő lépésnél úgyis ráragad megint és mert a rázás következtében elvesztettem volna az egyensúlyomat, ami ebben a helyzetben kiváltképp nem lett volna előnyös.

Beértem az erdőbe, de továbbra sem lett jobb. A széles úton a munkagépek nyomaiban mélyen állt a víz. Alig akadt olyan rész, ahol át lehetett kelni, ott is óvatosan kellett lépni, mivel csak úgy tűnt, hogy szárazabb, valójában ott is vizes volt. Gyorsan és egyensúlyvesztés nélkül kellett haladni, nehéz táskával a hátamon. Ilyenkor picit megváltozik az ember súlypontja is, s ez nem feltétlenül segít az egyensúly megtartásában, főleg, amikor hirtelen kicsúszik a lábam magam alól. Olyankor gyors továbblépés szükségeltetik a megmeneküléshez. Ezidáig sikeres voltam ebben, így most sem kívántam a technikámon változtatni. Szerencsére mindig volt legalább egy lábfejnyi rész, ahol nem bokáig állt a víz, s többé-kevésbé megúszható volt a merülés.

Igen változatos utakon jártam, mind máshogy volt ramaty, három dolog azonban közös volt bennük: a mérhetetlenül sok víz, a ragadósság és a csúszósság. Küzdöttem velük tisztességesen, s egyetlen percre sem lankadhatott a figyelmem. Fiatal erdő mellé értem, mellette bozótos, a kettő között pedig jól járható füves út vezet alapesetben nagyon kényelmesen, most viszont megtorpantam a látványtól. Sehol egy felület, ahová lépni lehetne. Amerre néztem, csak vizet láttam. Mindenfelé. Bent a fák között is. Fogalmam sem volt, hogy fogok itt átmenni. Erősen gondolkodtam, próbáltam a lépéseket, aztán arra jutottam, hogy a legjobb esetben is legalább félig bele kell menjek. Nincs más hátra, mint előre. Igyekeztem mindezt a lehető leggyorsabban kivitelezni, s aránylag jól is sikerült.

Nem sokkal később egy kisebb elágazásnál nekem balra kellett volna mennem, de látva a benőtt, vízzel teli, járhatatlan utat, gyorsan megnéztem az alkalmazásban, hogy milyen lehetőségeim vannak a kerülésre. Szerencsére akadt egy másik út, ami aránylag jónak tűnt (jobb, mint amin mennem kellett volna), így arra tértem rá. Nem jelentett nagy kitérőt, de még mindig sokkal hamarabb átértem rajta, mintha ott kínlódtam volna, ahol esély sem volt. Végül kiértem egy nagy mezőre, immár újból visszacsatlakozva az eredeti útvonalra. A változatosság kedvéért sáros úton kellett menni, kétoldalt fű volt. Természetesen ott mentem. Ennek csak annyi előnye volt, hogy nem csúszott. Minden más változatlan volt. Vizes volt és tapadós.

Egy idő után már nem lehetett kerülni, ide-oda tipegtem a trutymóban. Gondoltam, mégiscsak kimennék valami szárazabb részre. Szememmel kerestem egy megfelelő helyet, s olybá tűnt, hogy lesz egy rész, ahol jó lehet, de ahogy odaléptem és ráhelyeztem a lábamra a súlyomat, hirtelen bokáig süllyedtem a puha talajban. Azonnal próbáltam kikászálódni belőle, de még a következő egy-két lépés is hasonlóan sikerült. Na itt már majdnem sírtam. Csakúgy, mint tegnap. Ma viszont a dühtől, nem a boldogságtól.

Folyt. köv.