Csetlettem-botlottam, mint aki részeg, próbáltam előre jutni, de enyhén szólva is nehezen ment. Mindeközben Lacival tartottam messengeren a kapcsolatot, hogy kb. mikor fog érkezni és hogy nagyjából hol fogunk találkozni. Irotától már nem voltam messze, s egy lefelé vezető, újfent csúszós úton bukdácsoltam, amikor megláttam egy hátizsákos alakot.

Kizárásos alapon csak ő lehetett. Mondjuk ennek megállapításához nem kellett nagy ész. Örültem, hogy végre látok egy ismerős arcot, s örömömben megöleltem, már amennyire a menetfelszerelés engedte. Azt azért megjegyezte, hogy tényleg jó nagy dagonya van. Nem is értem miért csodálkozik ezen, hisz megmondtam. Talán azt gondolta, hogy kényes vagyok és egy kis sarat is nagynak gondolok. Na jó, kényes vagyok, igen, de nem volt túlzás abban, amit mondtam, szerintem ezt ő is belátta.

Innentől tehát ketten baktattunk tovább. A megáradt Vadász-patak állta először utunkat, de volt egy kis híd, amire felkapaszkodva, átvágva a dzsumbujon, át lehetett kelni. Jó is, hogy volt, különben térdig kellett volna vetkőzni (mármint alulról), akkora volt a patak. Máskor nem tudom mekkora, de most széles és mély volt. A továbbiakban talán az eddigi legragacsosabb földúton haladtunk, jókora sarat felgyűjtve a lábunkra. Arra gondoltam, hogy én az életben nem fogok agyagozni, mármint valami köcsögöt gyártani, úgy megutáltam most. Hallani sem akarok semmiféle agyagról. Utálom a csúszósságát, a nedves síkosságát, a levakarhatatlanságát. Aki kerámiával foglalkozik, azt biztos nem járt még ilyen helyen.

Nemsokára elértük Irotát. Hellyel-közzel levakartuk magunkról a vastag sarat, majd egy esőbeállónál megálltunk pihenni. Ennem kellett, hogy tovább bírjam. Levéve az esőkabátot, egyhelyben ácsorogva már nem is volt olyan meleg, mint amilyennek addig éreztem. Fel is öltöztem gyorsan. Az eső továbbra is esett, bár már legalább nem szakadt, csak csöndesen pötyörgött. Visszaöltöztem, Laci is magára vette végre az esőkabátját, és mentünk tovább. A falut gyorsan hátunk mögött hagytuk, s minimális emelkedő után beértünk az erdőbe és ott dagasztottuk tovább a sarat. Eseménytelen gyaloglás után végre ismét nyílt terepre értünk.

Ez azért jó, mert legalább látni a következő etapot. Viszont ilyen helyeken a sár még nagyobb, mint a fák között. (Szép időben meg jobban süt a Nap, melegebb van, stb.) Megoldásként a fűbe és egyéb növények közé merészkedtem. Így lettem totálisan vizes térdig. És bent a cipőmben is. Éreztem, hogy cuppog a lábam a cipőmben álló vízben, de már totálisan mindegy volt. Egy idő után újra a sárban gyalogoltunk, de már ez sem számított. Az idő összemosódott a sárral.

Beértünk Felsővadászra. Végre aszfalt. Megint örültem neki. A helyi kisközértnél pecsételtünk. Az egyik alkalmazott ahogy meglátott minket, kihozta a dobozt, bár nem értettem, hogy miért nem volt eleve kirakva. Kávéztunk egyet, ami fenemód jólesett. Nem időztünk sokat, indultunk. Még egy kicsit élvezhettük a falusi könnyed sétát, majd lassan elhagytuk a települést. Az utolsó házaknál még azért egy vadul ugató kutya utánunk merészkedett volna a nyitott kapun, de Laci határozott rámordulása végül gyorsan eltántorította szándékától.

Felkapaszkodtunk a dombtetőre, ahonnét esőmosta, ettől függetlenül csodás panoráma nyílt. A távolban repceföldek sárgállottak, s ez a látvány végre kicsit feledtette az eddigieket. Visszafogtuk az amúgy sem gyors tempónkat, hogy még egy darabig élvezhessük a látványt, de aztán indultunk tovább. Innen már csak egy köpésre volt Nyésta, aznapi végcélunk.

Folyt. köv.