Gibártnál a Hernád fölött íves híd vezet a túlpartra. A folyó lassan és némán hömpölygött medrében, kényelmes lustasággal haladt a Sajó vize felé. Én továbbra is az aszfaltozott autóúton mentem, a girbe-gurba út egyre följebb vitt, hogy végül a temető melletti búzatábla szélén vigyen egyre közelebb a hegyekhez.

A távolban feltűnt a boldogkői vár barna épülete, én meg légiesen könnyedén lépkedtem a poros földúton. Vadvirágok szegélyezték az utat, minduntalan fotózásra csábítva, melyhez a tökéletes hátteret a kék ég, a fehér felhőpamacsok és a közeli lankák adták.

Hosszan haladtam ezen az úton, egyenesen Hernádcéce felé. Encs óta egy szemernyi árnyék sem vetődött rám. Meleg volt, de nem elviselhetetlen. Jobbomon a Zemplén és a boldogkői vár látványa húzta a mosolyomat egyre szélesebbre. Balról a múltkor bejárt Cserehát dombjai kéklettek a távolban, megszépült élményeket idézve a lelkembe. Csak somolyogtam, hogy mennyire megkínzott a múlt hónapban az a vidék, most meg már itt vagyok és innen szemlélem az egyre távolodó emlékeket.

Egy óvatlan pillanatban, amikor megállásra kényszerülve le kellett tolnom a nadrágomat, szúnyogok hada cuppant rám az árnyas ligetben, így néhány viszkető göcsörttel gazdagabb lettem, de nem bántam. Hernádcéce előtt nagy barackos mellett haladtam, de kajálni nem tudtam belőle, egyrészt mert el volt kerítve, másrészt pedig még teljesen zöld volt a gyümölcs a fákon. Mentem hát tovább, s a falu határában lévő romos ház kerítésén egy újabb pecsét várt rám. Mivel a jelzések elég foghíjasok, hamarosan rossz irányba fordultam, aminek az lett a következménye, hogy legalább friss vízzel tudtam feltölteni a flaskámat. Végül azért megtaláltam a jelölést, ami néhány méter hosszan sűrű dzsindzsán vezetett át egy újabb földútra. A szállásom itt volt Hernádcécén, de úgy döntöttem, elmegyek Boldogkőig.

A vár innen úgy 3-3,5 km, ami alig egy óra járás csak, időm pedig annyi volt, mint a tenger, így legalább a szakasz teljesen be lesz fejezve.

Folyt. köv.