Negyedik napra nem terveztem túl sokat. Kényelmesen készülődtem reggel, elszaladtam boltba friss pékárút venni, majd megkajáltam. Szerencsére a cipőm is és a ruháim is megszáradtak. Ami egy kicsit nyirkos maradt, azokat majd kirakom estére, most így is jó lesz. Kifizettem a költségeket és útnak indultam.
Előző nap már nem bíbelődtem a pecsételéssel, most viszont tettem egy kitérőt a vasútállomáshoz emiatt.
A Nap igyekezett áthatolni a felhőkön, de csak nagyon lassan sikerült neki, míg átkeltem a Bódván és az Esztramos aljáig elértem. Addig is, hogy ne csak a párás levegőben vibráló dombokban gyönyörködhessek, figyelnem kellett, hová teszem a lábam. Nem szerettem, ahogy rátapadt a cipőmre a sok sár, plusz kilókkal megtoldva a súlyomat és azt sem akartam, hogy az esőáztatta reggeli fűben mászkálástól megint átázzon a cipőm és egész nap abban kelljen menetelnem. Nem lett volna jó, ha már reggeltől vizesben talpalok egész nap.
Földút vezetett keresztül a réten, majd régi vágányon lépkedtem az egykori bánya bejáratáig.
Az Esztramos az Aggteleki karszthoz sorolt, de földrajzilag a Szalonnai-hegységhez tartozó hegy. Eredetileg 380 méter magas volt, de a bányászat miatt ma már csak 320 méteres. Anyaga mészkő, vasérces telérekkel, emiatt az 1830-as évektől bányászták szikláit, egészen 1996-ig. 2001 óta a hegy teljes területe az Aggteleki Nemzeti Parkhoz tartozik, az itt található barlangok pedig 1995 óta a Világörökség részét képezik.
Mire ideértem, már ellentmondást nem tűrően utat törtek maguknak a napsugarak. Kényelmesen sétáltam a jól járható úton, majd egy allén folytatódott utam. Jobb oldalon az Aggteleki Karszt lankái simultak a zöld fű, néhány távolabbi facsoport és a kék ég közé.
Egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy tökéletesen nyugodt vagyok. A lábam száraz volt (mekkora öröm az ilyen természetesnek vélt dolog), a lelkem pedig szabadon szárnyalt. Már-már sírhatnékom volt ettől az érzéstől, annyira boldog voltam. Egyszerű kis semmiség. Süt a Nap, száraz a ruhám, és még csak a negyedik napnál tartok. Milyen kár, hogy a legtöbb ember nem veszi észre ezeket az apróságokat és nem tud örülni, ha nem történik valami plusz. Sokan csak siránkoznak, hogy mennyi rossz dolog van az életben, pedig annyi, de annyi jó is van, csak teljesen természetes, hogy van, és fel sem tűnik. Csak a napsütés. Csak a színek. Csak egy mosoly. Fedél a fejünk felett. Meleg a szobában. Egészség. Étel. Ugye ezek alap dolgok? Nem mindenkinek. Legtöbbünk pedig sosem ad hálát ezekért, csak aki már igazán nélkülözte valamelyiket. Ha napokig esik az eső, vagy a hosszú, szürke tél után mennyire lehet örülni a napsütésnek? Nem az csúszik ki a szánkon, hogy „végre”? Aki egész nap nem tudott enni valamiért, az mennyire örül, amikor este enni tud? Végre. Amikor egy komolyabb betegségből felgyógyulunk (netán valamelyik szerettünk) és kimondhatjuk, hogy újra egészségesek vagyunk, az mekkora boldogság végre? Természetes hát, hogy ezek megvannak? Ugye, hogy nem? Legyünk hálásak ezekért az „alap” dolgokért is és ehhez mérten legyünk elégedetlenek az életünkkel.
Kétségkívül szerencsésnek mondhatom magam, mert nekem mindez megvan. És látom. Értékelem. Ezért vagyok boldog. Ezért (is) voltam ezen a néhány száz látványos méteren ennyire boldog. Kicsit túlcsordult, de jó érzés volt.
Folyt. köv.
