Éjjel esett. Reggel is. És nem is látszott, hogy abba akarná hagyni. Elég kilátástalan napnak néztem elébe. Nem mondom, hogy nem tojtam be, de próbáltam az agyamat átállítani már előző este óta, hogy úgyis ez lesz egész nap. Rommá fogok ázni, de abba még senki nem halt bele. Menni kell tovább, a következő szállás is le van foglalva, el kell jutni odáig. Nem lehet megfutamodni.

Még élénken élt bennem a tavaly októberi bükki túra emléke, amikor teljesen szétestem fejben. Aznap azonban ezt nem engedhettem meg magamnak. Lesz, ami lesz, egy életem, egy halálom, megcsinálom. Ha megcsinálom, vállon veregetem magam. Valahol Irotánál majd csatlakozik hozzám Laci, onnan talán könnyebb lesz.

Tornabarakonyi éjszakám kellemesen telt, ilyen jól ritkán alszom. Kaptam reggelit bőségesen, vendéglátóm pedig még saját sütésű kiscipóval is ellátott, mivel a faluban nincs bolt, nehogy éhen maradjak. Sokat morfondíroztam azon, hogy a füzetemet hová tegyem, hogy kéznél legyen és ne kelljen esőben a poncsót és a táskát is lehámozni magamról. Beleraktam hát az esőkabát tartójába, pont belefért, amit végül a táskám mellcsatjára akasztottam. Nem is ázott, nem is volt útban, mégis könnyen elő tudtam varázsolni. Még jó, hogy előző nap pecsételtem érkezéskor, most nem kellett a szakadó esőben bíbelődni ezzel. Így indultam hosszúnak tűnő utamra.

Mindjárt a falu szélétől emelkedőre fogta, ami önmagában egyáltalán nem baj, az már annál inkább, hogy az órák, illetve napok óta tartó eső miatt olyan sár volt, hogy ritka nehezemre esett benne haladni. Az agyag miatt csúszós, ragadós volt a talaj, a víz kellőképpen megállt rajta és persze ennyi eső után benne is. Csak a legelvetemültebb őrültek indulnak útnak ilyen időben. Minden normális ember otthon marad. Szóval nem vagyok normális, ez már elég egyértelmű.

Minden lépésnél egy kicsit visszacsúsztam. Minden lépésnél egy kiló agyagos sár tapadt kérlelhetetlenül a cipőmre, fölös súllyal megterhelve. Állt a víz mindenhol. Sokszor meg kellett állni, hogy fel tudjam mérni a lehetőségeket, vagy azt az egyet, ahol tovább tudok menni. Amikor megálltam, rögtön elkezdtem süllyedni a sárba. Ilyenkor ki kellett tépnem a lábam a dagonyából, aminek mindig az lett a következménye, hogy amíg a másik lábamon egyensúlyoztam, az azonnal meg is csúszott a mozdulattól. Igyekeztem tehát minél kevesebbszer megállni. Már az elején beázott a cipőm, ennek ellenére próbáltam mégis úgy haladni, hogy ne menjen bele több víz. Nem volt ennek az elgondolásnak az égadta világon semmi értelme és persze hiábavaló igyekezet volt ez részemről, mert teljesen nyilvánvaló volt, hogy lehetetlen szárazon megúszni ennyi vizet.

A hosszú(nak tűnő) agyagos földút után párszáz méteren erdei szakasz következett, ami cseppet sem volt jobb, mint az eddigi, csak kicsit más. Hamar kiértem a fák közül és azt hittem, hogy itt már könnyebb lesz, de gyorsan rájöttem, hogy itt sem egyszerűbb, csak megint más. Szántó mentén gyalogoltam, ahol széles füves úton kellett haladni. Nem mondok újdonságot azzal, hogy mindenhol állt a víz és ugyanolyan kényelmetlen volt menni, mint eddig. Amennyire lehetett és ahol lehetett, próbáltam a szélén poroszkálni, de ez is csak pár méteren jelentett könnyebbséget. Az utak romokban voltak, én viszont szellemileg még rendben voltam, bár éreztem már magam jobban is.

Egy kis felüdülést jelentett, hogy a körülményekhez képest viszonylag hamar elértem Rakacaszendet, ahol a kisboltnál bélyegeztem. Nem időztem sokat, gyorsan elraktam a füzetemet és indultam is. Átkeltem a Rakacán, majd haladtam tovább kifelé a faluból, enyhe emelkedőn. Járásomat kövek segítették, itt legalább nem csúszott és nem süllyedtem el. A Nap is elő akart bújni párnái közül, kicsit elkergetve az esőt, aztán meggondolta magát és visszafeküdt aludni, pedig már kezdtem bizakodni.

Folyt. köv.