A jósvafői fennsíkon kóborolva nem tudom, hogy csak a szemem villódzott-e, de mintha villámokat láttam volna. Rögtön arra gondoltam, hogy pont a legjobbkor. Széles mezőn vagyok, alig egy fa, ami alá úgysem állhattam volna be, csapjon hát belém.

Ilyenkor le kéne feküdni a talajra, dehát kinek volt kedve a vízben fetrengeni, amikor haladni kell. Két túrázóval találkoztam, s megörültem, hogy nem csak én vagyok ennyire őrült, hogy ilyen időben kóborolok.

Elkezdett esni az eső is, így előbányásztam a táskám mélyéről az esőkabátot és magamra rángattam. Feltámadt a szél is, fújt az esőkabát alá, fellibbentve azt. Egy darabig még nyílt terepen haladtam, aztán nemsokára egy újbóli majdnem eltévedést követően betértem az erdőbe. Innen már jól követhetőek voltak a jelzések, de ez a sok úttévesztés sok időt elvett. Fél 12 is volt már ekkor. Arra gondoltam, bele kellene húznom, hogy célba érjek. Elég későre járt és még sehol nem tartottam, ez kicsit lehangoló volt. Az eső szüntelenül esett, s bár a fák levelei valamelyest megvédtek, teljesen mégsem. Az esőkabát továbbra is jó szolgálatot tett. Az erdei úton a munkagépek nyomvájúiban hatalmasra nőtt tócsák állták utamat. Ahol kerülni lehetett, ott is cuppogós volt az út, de azért még járható. Hosszan kanyarogtam az erdőben, viszonylag védve az esőtől. Nagy nehézséget nem okozott egyetlen tócsa megkerülése sem.

Ahogy kiértem az erdőből, váratlan és leküzdhetetlen akadály elé kerültem. Füves mezőn kellett átvágnom, de a fűben bokáig ért a víz, akármerre néztem. Nincs kerülőút, nincs kevésbé vízben álló rész, nincs menekvés. Ezen át kell menni. 100-200 méter. Nagyon lassan, óvatosan próbálkoztam. A fű térdig ért, s a fűcsomókra lépkedve sikerült merülés nélkül átkelnem a szakaszon. Csak hát hova is tegye az ember a lábát, honnan tudni, hogy a következő lépésnél nem lesz mélyebb a víz. Sehonnan. Vagy mázlink van, vagy nem. Aznap mázlim volt. Szerencsére úgy 20-30 méter után elmaradt a tenger és nyugodtabban tudtam menni. Pár lépéssel később kiértem egy keskeny műútra. Általában nem szeretek aszfaltozott úton gyalogolni, de itt most hálás voltam érte. Szelcepusztáig már ezen mentem.

A szelcepusztai erdei iskolánál végre le tudtam ülni fedett helyre. Levettem az esőkabátot és a táskát, elővettem elemózsiámat és kényelmesen megkajáltam. Mivel csak egy trikó volt rajtam, hamar elkezdtem fázni a hűvösben. Gyorsan magamra vettem a pulóveremet. Ahogy végeztem, visszaöltöztem és indultam tovább. Még nem volt egy óra. Jól haladtam a nehézségek ellenére is. Széles erdei úton kutyagoltam a Ménes-patak völgyében, lassan az eső is elállt. Kidőlt fatörzsek, pici zúgók tették vadregényessé a látványt, miközben a tócsákat kerülgettem.

Folyt. köv.