Említésre sem méltó dagonya nélkül jutottunk el a pár házból álló kicsiny községig, Nyéstáig. Utolsó próbatételként még előttünk állt egy kikerülhetetlen, bazi nagy tócsa. Mindjárt azt néztük, merre lehetne másfelé menni, de ilyen lehetőség nem volt. Az utolsó néhány tíz méter. Alig akartam elhinni. A probléma még a mindenre megoldást találó Lacinak is fejtörést okozott.

Jobb oldalon sűrű, áthatolhatatlan fiatal erdő, bokrokkal szegélyezve. Bal oldalon füves sáv, de ugyanúgy állt benne a víz, mint az úton. Nem maradt más hátra, mint valahogy a jobb szélén ellavírozni a bokroknál. Laci ment előre, kicsit letördelve a bokor gallyait, én utána. Úgy tűnt, sikerülhet. Próbáltam a vastagabb ágakban megkapaszkodni, miközben arra is figyeltem, hogy a szememet ne verje ki valamelyik. Az út széle egy kicsit lejtett befelé és hála az agyagnak, egyszer csak azt éreztem, hogy a lábam csúszik ki alólam. Mint egy lassított felvétel… Testem a tehetetlenségi erőnek köszönhetően szép lassan a föld felé vette az irányt. Még küzdeni sem tudtam ellene. Hiába kapaszkodtam, a hajlékony ágak nem tartottak meg, de ha megtartottak volna sem maradtam volna valószínűleg lábon, mert az agyag úgy csúszott, mintha csak jég lenne. A táska súlya pedig kíméletlenül nyomott lefelé. Éreztem, hogy Laci próbál megtartani, de a gravitáció még nála is erősebb volt, így aztán végül hagyta, had zuhanjak.

A cipőm tehát bokáig a mély tócsában, Andi pedig hason a sárban. Laci nevetni sem mert. Gyorsan felkászálódtam. Innentől kezdve tényleg teljesen mindegy volt, a hátralévő pár métert már úgy tettem meg, hogy beleléptem mindenbe, ami az utamba került. Morgolódtam még valamit, de addigra már át is értünk a kritikus szakaszon. Már csak a szállást kellett megkeresni.

Nyésta nem egy világváros, hamar meg is lett a helyünk, be is tudtunk menni azonnal. Csak éppen fűtés nem volt. Jellemző, hogy már épp kezdett kisütni a Nap, mire odaértünk, valahogy nem éreztem úgy, hogy ne esne jól még egy kis meleg. Fel is hívtam a szállásadót, hogy lehetne-e némi meleget csiholni. Készségesen átjöttek és javukra legyen mondva, igyekeztek. Mindjárt meleg lesz, mondogatták, de egy óra múlva is még mindig jéghideg volt a radiátor. Mondjuk nedves fával elég nehéz befűteni, inkább csak füstölt, de azt nagyon. Kellett úgy másfél-két óra, mire elkezdett melegedni végre. Gyorsan aláraktam a cipőmet száradni. Ez volt a legfőbb szempont. Az sem volt utolsó, hogy nem kellett már a hidegben ücsörögni.

Letakarítottam a sarat az esőkabátomról, kicsit pakolásztam, aztán már hozták is a vacsorát. Pörkölt tarhonyával, egy kis savanyúval. Ez utóbbi inkább csak dísz volt, két embernek kicsit kevés. Viszont finom volt a kaja, jól is laktunk vele. Így, hogy meleg volt és szárazon voltunk, sőt, már éhes sem voltam, egész más volt a hangulatom. Nem zsörtölődtem annyit.

Érdekes nap volt, de túlestem rajta. Nem is tudom, hogy jobbra vagy rosszabbra számítottam előzőleg. Bizonyos szempontból jobbra, másfelől pedig rosszabbra. Az eső nem volt vészes és ha az előző napokban nem esett volna annyit, nem is jelentett volna gondot. A látási viszonyokkal sem volt bajom, egyedül a ragacsos sár, ami megkeserítette az életünket. Az enyémet legalábbis. Bakancs kellett volna, de nekem csak a téli bakancsom vízhatlan, azt meg ugyebár nem fogom fölvenni májusban. Így viszont egész nap vizes cipőben mehettem. De ezen is túl kellett esni. Végülis eljutottam a szállásig és ez a lényeg. Valahol büszke voltam magamra.

Lépések száma: 35670, megtett távolság: 25,14 km, átlagsebesség: 3,45 km/h, elégetett energia: 2076 kcal