Azért szeretek egyedül túrázni időnként, mert sokkal jobban meg tudom élni az érzelmeimet. Nincs, aki kizökkentsen a gondolatmenetemből, nincs, akire oda kellene figyelnem. Magam lehetek önmagammal és ez a találkozás néha igen felszabadító tud lenni.

Így mendegéltem kényelmesen, s hamarosan megérkeztem a Szalonnai-hegység lábánál fekvő Bódvarákóra. Hamar kiszúrtam az egyik ház kerítésén a pecsétdobozt. Miután bélyegeztem, szép lassan bandukoltam keresztül a falun. Gyönyörű kis település ez a Bódvarákó. Fehérre meszelt, tornácos parasztházak, tisztaság, rendezettség, nyugalom jellemzi. A faluból kiérve egy állattartó telep mellett kellett bekanyarodni az erdő felé.

Tehenek néztek rám érdeklődve vagy teljesen érdektelenül. Ez utóbbiak inkább fordítva álltak felém. Az erdő szélén a magas fűben egy őz álldogált. Igyekeztem lassan és csöndben közeledni felé, de természetesen hamar észrevett és mire egy használható képet készíthettem volna róla, már el is tűnt.

A jelzés bevezetett a sűrűbe és határozottan elkezdett emelkedni az út. Az esőzések miatt kellően csúszós volt az ösvény, ezért oda kellett figyelni, hová lépek. Igyekeztem avaros részekre lépni, ott valamivel jobb volt a helyzet. Az erős szintemelés legalább 1 km-en át kitartott, míg felértem a hegység erdős tetejére. Néha megálltam szusszanni. Nem siettem egyáltalán, időm annyi volt, mint a tenger, minek rohanjak. Enyhe hullámvasutazással haladtam a hegyháton, élvezve a látványt, a hűs erdőt, az illatokat, a beszűrődő napfényt, a virágzó fákat. A nyomokból ítélve az őzek is az ösvényen közlekedtek. Úgy látszik, időnként ők is kedvelik a kényelmet. Kezdtem nagyon hűvösnek érezni a levegőt az erdőben, mire egy idő után kénytelen voltam magamra venni a pulóveremet.

Feltűnt, hogy teljes csönd volt körülöttem. Emberi zaj nem szűrődött be a fák közé, csak a madarak csicseregtek mindenfelé. Annyira távol voltam mindentől és magamhoz a legközelebb. Csak én voltam és a csönd. Együtt lüktettem az erdővel, s a szívem együtt dobbant ezzel a lassú lüktetéssel. A természet része voltam. Csöndes átutazó a régóta itt élők között. Frissen levelet bontott élők, s mohával benőtt elpusztultak karjai öleltek körül védelmezőn. Tüdőm illatos levegővel telt meg, melyet mélyen magamba szippantottam, hogy így raktározzam magamba az élményt és az érzést.

Kilométereken át tartott ez a nyugalom, majd fiatal erdőre váltott a jelzés és keskeny, kellőképpen vizenyős ösvényhez érkeztem, mely néhol feladta a leckét a továbbhaladást illetően. Ezután felázott erdészeti úthoz értem. Kissé nehézkes volt benne menni, néhol próbáltam közvetlenül a fák mellett kikerülni a mély tócsákat, de mindenhol macerás volt a járás. Később átváltott a natúr sár agyagosba, ami csak rontott a helyzeten. Nemsokára viszont aszfaltozott útra értem, ami ismét megváltás volt már. Ezen az úton érkeztem meg Tornabarakonyba. Még a falutábla előtt kicsit megnyílt az útmenti erdősáv és láthatóvá váltak az acélkék felhők, amik egyre csak közeledtek. Kicsit tempósabbra fogtam és egészen a pecsételőhelyig gyalogoltam, túl a szálláson is. Gondoltam, inkább most pecsételek, amíg nem esik, mert ki tudja, reggel mi lesz. Miután végeztem, elindultam visszafelé, közben már hívtam is a szállásadót, hogy megérkeztem, s mire átléphettem a küszöböt, pont leszakadt az ég.

Ahogy beléptem a házba, rögtön megcsapta az orromat a kályhában égő fa semmihez sem hasonlítható illata. Mennyei volt. Régi, tornácos parasztház, cserépkályhával, egymásból nyíló szobákkal. Finom meleg. Kedves fogadtatás. Kaja. Kell ennél több?

Aznap este a hálószobában lévő vaskályhában izzó tűz ropogására aludtam el.

Lépések száma: 26807, megtett távolság: 19,39 km, átlagsebesség: 3,45 km/h, elégetett energia: 1534 kcal