Egyszer csak egy őzsutával találtam szembe magamat. Nesztelenül lépkedtem, így nem ijesztettem meg. Úgy 20 méterre lehetett tőlem. Egy darabig csak álltunk és néztük egymást érdeklődve. Az idő mintha megállt volna, annyira nyugodt volt minden körülöttünk.
Lassan elővettem a telefonomat, hogy lefotózzam, majd a kamerát is és azzal is sikerült megörökítenem a jószágot. Néhány másodperc múlva rám unt és ügetve eltűnt a szemem elől azon az úton, amerre nekem is mennem kellett, ám többé nem láttam nyomát.
Ahogy közeledtem a Nagy-Nyugodó felé, szűk és mély árkokon kellett átkelnem, ami ugyan kellemes változatosságot jelentett addigi utamhoz képest, megállni akár csak fényképezni mégsem volt célszerű bennük, ugyanis abban a pillanatban szúnyogok hada támadt rám, kihasználva az alkalmat, hogy végre házhoz jött a reggeli.
A vízhólyagok a lábamon egyre csak híztak, de egyszerűen nem tudtam sehol megállni, hogy kezeljem őket, fentebb említettek okán. Rövidesen fenyőerdőben vezetett tovább az utam. Mélyen magamba szívtam az illatát. Imádom. Itt végre megszabadultam a szúnyogoktól és a legyektől és találtam egy tetszetős farönköt, amire le tudtam ülni, hogy szemügyre vegyem a lábamat. Gyors műtét következett. Nem sokat segített ugyan, de így sikerült elkerülni, hogy kidurranjanak, ami sokkal nagyobb fájdalommal jár, mintha csak kiszúrom. Míg ücsörögtem, megtaláltak a kullancslegyek. Szerencsére nem túl sok, ám az a pár darab is elég volt, ugyanis nevükhöz hűen úgy kapaszkodnak az ember ruhájába vagy bőrébe, mint a kullancsok. Alig lehet tőlük szabadulni.
Nem volt már messze a Nagy-Nyugodó. Az utolsó szakasz kezdődött innen. Az utolsó 45 km. Mindenem sajgott, a testem is, a lelkem is. Jó lett volna, ha van térerő és tudok egyeztetni mindenkivel, hogy szombaton jönnek-e vagy mire számíthatok, de mivel vágáshutai szállásadóm is jelezte e-mailben, hogy nincs térerő, egy darabig szó sem lehetett telefonálásról, sem messengerről. Úgy határoztam, hogy minden észérv ellenére felmászok a Magas-hegyre, ott egészen biztosan tudok majd telefonálni és nem nagy kitérő. Csak meredek. És morzsalékos. És uuuutááááááálatoooooos!!! Nehéz volt már fölmenni is rajta. Alaposan át kellett gondolni, hová lépjek, hogy ne csússzak vissza, miközben már azon járt az agyam, hogy fogok én lejönni innen. Nagyon megszenvedtem ezzel a rövid szakasszal, iszonyúan kimerültnek éreztem magam, miközben a szúnyogok is sorra martak szét. (Ez nálam azért is sarkalatos pont, mert extra érzékeny vagyok a csípésükre és hetekig tartó, sajgón viszkető óriási duzzanat a végeredmény, amin sem kálcium, sem semmilyen krém nem segít, de még az ima sem.)
Nagyon lassan, lépésről lépésre haladtam azon az 500 méteren. Kétségbeesve kerestem a következő lépés helyét, minduntalan megküzdve döntésem helyességével. Aztán végre felértem. Felmásztam a kilátó tetejéig, ott levettem magamról a hátizsákomat, hogy kicsit száradjak és egy oszlopnak dőlve leültem a padlóra és elkezdtem hívogatni azokat az ismerőseimet, akikkel meg volt beszélve a szombati nap. Senki nem vette fel és nem hívott vissza. Magamba roskadtam. Kitört belőlem a zokogás. Hát ezért másztam fel ide? Ezért küszködtem? Ezért nem kíméltem magam, amikor amúgy is a végsőkig ki vagyok már merülve? Rázott a sírás szüntelen. A kalandpark zárva volt, sem átcsúszópálya, sem libegő, sem büfé nem enyhített fáradtságomon.
Folyt. köv.
