Felvirradt az utolsó túranap. Reggel korán keltem, s míg késő este érkezett túratársam aludt, leszaladtam a boltba kenyérért és felvágottért. A lábam most kevésbé fájt, mint előző nap, de még szó sem volt nagy megkönnyebbülésről.
Visszaértem, aztán ébresztőt fújtam, majd megpróbáltam egy kávét csiholni a gépből, de nem jött össze. Kajáltunk, szendvicset gyártottunk, végül elérkezett az indulás ideje. Kellemes idő lett, az előző napi kánikulának nyoma sem volt.
Megnéztük kívülről a tájházat, s tovább gyalogoltunk az útvonalon. Ahogy haladtunk a vár parkolója felé, lentről már látszott az erődítmény hátsó része. Arról beszélgettünk, hogy a felújítás előtt mennyire más volt az épület. A parkolónál egy férfi álldogált egy zöld autó mellett, gondoltam is, hogy jóval nyitás előtt minek ácsorog itt bárki is, de nem foglalkoztam vele. A jelzés itt bekanyarodik az erdőbe, s egy kis lépcsősoron vezet a kút felé. Ahogy pár lépést tettem a lépcsőn, valamiért ránéztem a várakozó férfira. Ismerős volt az arc. Akkor leesett. Józsi volt az. Teljesen megdöbbentem. Csak álltam ott és nem mozdultam. Azt gondoltam, ő lesz az utolsó, aki eljön ezen a napon. Végül odamentem hozzá. Ő szabadkozott, én pedig nem akartam, hogy ne jöjjön velem. Bemutattam a fiúkat egymásnak, majd hármasban nekiindultunk. Én mentem elöl, ők pedig mögöttem beszélgettek. Örültem nekik, jó volt hallgatni őket. Karesz egy kis idő múlva jelezte, hogy rendetlenkedni érzi a hasát, megpróbálkozik némi könnyítéssel, menjünk előre. Így tettünk, majd egy kanyarban megálltunk bevárni őt. Ő viszont felhívott, hogy inkább visszamegy a szállásra. Szomorúan vettem tudomásul, de persze nem erőszakoskodhattam. Józsival ketten mentünk hát tovább.
Gyönyörű szálbükkösön keresztül vezetett az út, majd a Csata-réti erdészház kis épületénél fényképeztünk kicsit. Rövidesen erős emelkedő vette kezdetét, s lihegve toltuk magunkat egyre följebb. Jó kondiban voltunk, én a fájós lábam ellenére is jól bírtam. Az erdészháztól a bő másfél kilométeres, közel 300 méter szintemelkedőt tartalmazó, Kis-Milicre tartó szakaszt fél óra alatt megtettük.
A Kis-Milic 880 méter magas csúcsán áll a 2015-ben átadott, 16,8 méter magas Károlyi-kilátó. Legfelső szintjéről páratlan panoráma nyílik a hegység északi részére, a Hegyközre, Füzérre és a fölötte magasodó várra. Tiszta időben a Kárpátok vonulata is látszódik. A kilátó nevét a Károlyi-családról kapta, az ő birtokukhoz tartoztak ugyanis a környező erdők és települések.
A kilátóba is felmásztunk és gyönyörködtünk az elénk táruló látványban. Igazán megéri ide feljönni. Amúgy is itt vezet a jelzés, de aki Füzérig eljön, annak szinte már kötelező és kihagyhatatlan ez a hely. Elraktároztam a látványt, majd tovább indultunk. A Nagy-Milic innen már csak pár lépésnek tűnik, holott közel 2 km, de mivel nem sok szintkülönbség van benne, az is inkább lefelé, nem tűnik soknak.
A Nagy-Milic a Kis-Milictől néhány perc járásra található hegycsúcs a magyar-szlovák határon. Kilátás nincs innen, 895 méteres pontját egy kőobeliszk jelzi a határkőtől 2-3 méterre. 1979-ben innen indult útnak Rockenbauer Pál és csapata, hogy bemutassák a Magyarországot átszelő kék út mentén rejlő csodákat. Egykor kilátó állt itt, de a határsávba került faépítményt elhanyagolták, majd a 70-es években összeomlott és azóta sem építették újjá.
Nagyon sokat számított, hogy a klíma sokkal kedvezőbb volt, mint eddig. És végre nem voltam egyedül, ez is közrejátszott, hogy a hangulatom lényegesen jobb volt. Sokat nevettünk, hülyültünk menet közben, így gyorsan teltek a kilométerek. Rettentően örültem, hogy van kihez szólnom. Azt ugyan sajnáltam, hogy Karesz nem tudott velünk jönni, de majd ünneplünk, ha visszaértem, addigra talán ő is jobban lesz.
Folyt. köv.
