Nagy-Milic után helyenként megnyílt az erdő, panorámát kínálva a szlovák hegyekre, ám jórészt a fák között haladtunk, árnyékban. Néha megálltunk hallgatni a madarak csicsergését és élvezni a csöndet. Ez a szakasz igazi ajándék volt az előző öt naphoz képest, a lábam pedig már kevésbé sajgott, attól függetlenül, hogy mind a nyolc vízhólyag köszönte szépen, nagyon jól elvolt rajta.
Kényelmes tempóban érkeztünk a Bodó-rétre. Kedves kis hely, el bírnám viselni, ha itt volna nyaralóm. Itt aztán a kutya se jár, csak a kéktúrázók. Még egy kis kilátás is akad Kassára és a távoli hegycsúcsokra. Pecsételtünk az esőbeállónál, majd leültünk kajálni. Közben érkezett egy család is, vadiúj füzetekkel. Az enyém már rég szétesett, úgy kellett visszaragasztani a borítóba a belsejét, meg már kicsit szamárfüles is. Meg is jegyeztem, hogy milyen szép új füzetük van. Ekkor persze elkezd az ember beszélgetni. Kiderült (bár elég nyilvánvaló volt), hogy ők most kezdték a kéket Hollóházán. Megkérdeztek minket is, hogy hol tartunk, mire Józsi azonnal rávágta, hogy nekem már csak a hátralévő 4 km van vissza az egészből. Volt nagy ámulás, de mi tagadás, azért kicsit büszke voltam magamra. Meg jólesett, hogy Józsi is büszke rám. Pár mondat után a család elindult. Mi is befejeztük az evést és nekikezdtünk az utolsó 4 km-emnek. Az utolsó 4 km, az utolsó pecsétért.
Az út végig erdőben vezetett, nagyon kényelmes ereszkedéssel, de teljesen eseménytelenül érkeztünk be Hollóházára, ahol hamarosan a település főutcáján gyalogoltunk az 1160 km-t jelölő emlékmű felé.
2021. június 26-án, délután fél 2-kor bekerült az utolsó pecsét a füzetembe. Meghatottságot vártam magamtól, de nem jöttek azok az érzések, amiket gondoltam, hogy jönniük kellene. Inkább zavarban voltam. Véget ért egy utazás, egy kaland. Büszke és boldog voltam, bár ezen a túrán semmi sem úgy alakult, ahogy elterveztem, de végülis happy end lett a vége és csak ez számít, nem?
Karesznek időközben haza kellett mennie, így vele az ünneplés elmaradt, mi Józsival azonban a Vadász Sörözőben koccintottunk a sikeres megérkezésre. S mivel kora reggel Józsi Hollóházán parkolt le, így könnyedén vissza is tértünk Füzérre, ahol bejártuk a várat, mely Magyarország egyik legszebb fekvésű erődítménye. Itt is már többször jártam, de akárhányszor erre jövök, sosem hagyom ki, mert mindig ámulatba ejtenek hófehér falai és a fentről nyíló panoráma.
A füzéri vár 170 méter magasan emelkedik névadó települése fölé. Feltételezhetően az Aba nemzetség építtette, s már a tatárjárás előtt állt. Első írásos említése 1264-ből származik. A 13. században II. András megvette a várat, a tatárjárás után azonban visszakerült az Abákhoz. A rozgonyi csata után Károly Róbert elkobozta, majd a Perényiek tulajdonába került. Perényi Gábor halála után a vár a Báthori, később pedig a Nádasdy családhoz került. Ezután a várat elkobozták, majd a császári katonaság felégette és hátrahagyta. Az évszázadokon át sorsára hagyott épületben 1977-től végeznek feltárásokat. 1992-ben megkezdték renoválását, 2014-2016 között pedig szinte újjászületett.
Itt ért véget az én kékem. 3 éve, 2018. július 6-án indultam Dorogról első utamra, akkor még kevés tapasztalattal rendelkező kirándulóként. Mostanra túrázó lettem, rengeteg rutinnal. Megerősödtem mind fizikailag, mind lelkileg, de mindig van új, amiből tovább tanulhatok.
Számtalanszor találkoztam önmagammal, amikor egyedül voltam, megismertem csodás embereket és olyan élményeket kaptam, amelyekben soha nem lett volna részem, ha otthon maradok. Hálával gondolok az elmúlt 3 évre, ami annyit adott nekem, hogy örökké az életem része lesz.
Lépések száma: 20681, megtett távolság: 14,19 km, átlagsebesség: 3,15 km/h, elégetett energia: 1072 kcal
