2020. utolsó napját korán fekvéssel zártuk, 2021. elsőjét pedig korán keléssel kezdtük, hogy egyik kedvenc helyemen tölthessük ezt a napot. Az időjárás kegyes volt és a reggeli ködös autózás után napsütést ajándékozott nekünk a túra minden egyes percére.

Nemsokára már a Telekessy vendégháznál pecsételtünk. Itt ismét becsokiztunk (értsd: csokit ettünk), majd megindultunk a hegy oldalában fölfelé. Széles úton vezetett a jelzés mindvégig, mellettünk kis csermely csörgedezett. A szél minden mozdulatára levelek százai hullottak lassan, csöndesen a fákról. Borzasztó hangulatos volt a szálló falevelek látványa, ahogy mélabúsan a talaj felé veszik az irányt, szót fogadva a természetnek.

A felhők végre nem takarták a kilátást és láthatóvá váltak dél felé a Bükk dombjai. Itt legeltettük egy kicsit a szemünket, igyekeztünk a látványt elraktározni. Innen már nem volt messze a kilátó, s kis erdei úton folytattuk tovább a fák között. Az ég kékje áttört a foszlóban lévő felhőkön, arcomra pedig egyre szélesebb vigyor ült ki. Az ezerszínű fák, a lehullott levelek, melyek az ösvényt takarták adtak egyfajta bájt az erdőnek. Rajtunk kívül senki nem járt arra.

Eredeti tervem, miszerint ebben az évben végigjárom a kéket, már tavasszal, a covid begyűrűzésekor megdőlni látszott. Aztán júniusban a ramaty időjárás hátráltatott, így akkor csak annyit irányoztam elő magamnak, hogy jó lenne Putnokig eljutni. Legutóbb pedig Putnokról indulva elértük Józsival Bélapátfalvát, ám ismét közbeszólt az élet, és a szakadó esőnek, illetve az azt vízszintesen fújó szélnek köszönhetően Szarvaskőig már nem jutottunk el. Ezt a hiányzó szakaszt vettük célba ezen a szépnek ígérkező utolsó októberi napon. S hogy ne csak 11 km-ért utazzunk annyit, kitérőként hozzácsaptuk a Bél-kőig tartó kilométereket is.

Az út csöppet sem lett könnyebb. Inkább egyre nehezebbnek tűnt és még csak félútnál jártunk. Nagyon sok van még. A kövek, a gallyak, a csúszós talaj, a szüntelen koncentráció továbbra is pattanásig feszítették minden idegszálamat. Mindezt tovább fokozta a füves, pucér hegyoldalra való feljutás, amikor egyetlen ponton nem kellett volna kinéznem oldalra.

Az eső továbbra is megállás nélkül esett, de ekkor már mindegy volt. Nemcsak azért, mert jó volt a kávé és finom a pálinka, hanem mert már rég beázott a cipőnk és teljesen lényegtelen, hogy egy kicsit vizes a zokni vagy egy kicsit jobban. Egy biztos, szárazabb nem lesz, tehát megyünk. Ahogy mozogtunk, egyre jobban fölmelegedtünk, így a vizes cipő ellenére sem fáztunk.

A dédesi vár elágazásától egymás mögött lépkedtünk, én hátul. És mert figyelni kellett a lábunk elé, én inkább Józsi lába elé figyeltem, aminek köszönhetően azonnal felvisítottam, ahogy azt láttam, hogy Józsi lépése mellől egy foltos szalamandra szalad világgá ijedten. Úgy megörültem neki, hogy azonnal nyúltam az összes fotómasinám felé. Sosem láttam még élőben ezt az állatot, így külön boldogsággal töltött el a találkozás, még úgy is, hogy szegénynek majdnem az életébe került.

Hétfő reggel csak egy kicsit esett az eső, ám csupán 3 fokot mutatott a hőmérő, ennek ellenére nekivágtunk az aznapra tervezett 30 km-nek. Egészen picit izgultam emiatt, hisz ekkora távot (ami papíron ennyi, nem amennyit még hozzáteszek önszorgalomból) nem mentem soha nagy hátizsákkal, pláne úgy, hogy több mint 1000 méter szintemelkedés van benne.

A dédestapolcsányi kocsma pultjánál két helyi álldogált, az egyik normális volt, a másik nem. Úgy értem, kicsit ütődött volt szegénykém, mert folyamatosan magyarázott valamit, inkább csak fennhangon magának vagy általánosan mindenkinek, csak éppen egyetlen szavát sem lehetett érteni.

A Három-Kő-bércen álldogálva egy-két szelfi után rájöttem a nyílt térben, hogy nincs is annyira meleg, így visszavettem egy réteget magamra. Ettünk egy kis csokit, ittunk is hozzá jóféle vizet, hogy azzal is könnyebb legyen a táska, aztán tovább álltunk és elindultunk lefelé. Rendesen eresztett az út, de még jól járható volt, nem okozott nehézséget az addig leesett csapadék.

Ezúttal egy kicsit úri módra utaztunk, ugyanis Józsi eldöntötte a tutit, vagyis négy keréken Füzesabonyig robogunk, ott aztán felszállhatunk a vonatra és zötyöghetünk kétszer fél órát miskolci átszállással Putnokig. Erre csak úgy tessék-lássék ellenkeztem, mivel jól jött az a plusz ¾ óra alvás reggel, na meg könnyű a jót megszokni.

Rozsnakpusztát elhagyva lassú és folyamatos emelkedés kezdődött. Továbbra is kényelmes, jól járható földúton haladtam. Rövidesen egy számomra nagyon kedves és megnyugtató részhez értem. Annyira jóleső érzés volt ott lenni, pedig semmi látnivaló nem volt továbbra sem, mégis akkora élménnyel töltött el a füves keréknyomokon sétálni, hogy abból napokig tudtam erőt meríteni.

Reggel… nem, az nem reggel, az még bőven éjszaka. Szóval háromkor keltem. A félreértések elkerülése végett hajnalban. Vagyis éjjel. Mindenáron az ötórás vonattal akartam indulni. Hajnalban. Az első metrópótlóval neki is vágtam a városnak és a jól szervezett logisztikámnak köszönhetően el is értem a Keletiben az áhított szerelvényt.

Hamarosan egy galamb landolt a Naszály-csúcs kilátó jának korlátján, s érdeklődve nézett ránk, hogy tudnánk-e neki valami ehetőt adni. Nem az a kövér városi galamb volt, hanem az a sportos fajta, aki a vidéki terepen könnyen lerepüli a fölös kilókat.

Ahogy felértünk a dombtetőre, a látvány mindkettőnket megnyugvással töltött el. A távolban a Börzsöny magasodott, míg tőle jobbra a Nógrádi-medence síkjára kaptunk rálátást. A kettő között szántóföldek és erdők sora váltotta egymást. Én természetesen felkapaszkodtam a magaslesbe, miután meggyőződtem róla, hogy nem fog összeomlani alattam. Nem kaptam sokkal több kilátást, mint 3 méterrel lejjebb, de azért ezt nem hagyhattam ki.

A múltkori kutyaharapásos eset miatt ez a szakasz kimaradt akkor, így elérkezett az ideje, hogy pótoljam. Ezúttal Józsi jött velem, akivel az augusztust nyitottuk a Sirok-Kékes etapon. Az Árpád-hídnál beszéltük meg a találkozót, majd autóval Katalinpusztáig mentünk, ahol leparkoltunk és átbuszoztunk Felsőpeténybe. A reggel már hűvös volt, ennek köszönhetően a meleg nappalok után párafelhő képződött a völgyekben, amiben aztán a buszozás alatt tudtunk gyönyörködni.

A Vörösmarty turistaháznál ismét bevitt a kék az erdőbe, amit egyáltalán nem bántam. Egy kis szurdokszerű mélyedésbe értem, alján patak csordogált. Egy kis fahídon átkelve a szemközti oldalra, emelkedni kezdett az út és innen nagyjából Mátraházáig nagyrészt fölfele haladtam. Mivel a turistaháztól Mátraházáig alig 2 km a távolság, hamar beértem a településre, ahol a buszmegállóban bélyegeztem, majd leültem az egyik asztalhoz és kényelmesen elköltöttem ebédemet, hogy kellő energiám legyen az innen következő 3,6 km-es, valamire való szintemelkedőt tartalmazó etap leküzdéséhez.

Ezúttal ismét egy közbülső hiányzó szakasz pótlására indultam reggel. A múltkor felhőbe burkolózó mátrai csúcsokat kívántam közelebbről is szemügyre venni. Természetesen a panorámát egyiknél sem óhajtottam kihagyni, ha már a múltkor nem adatott meg. Feltett szándékom volt egyiket a másikból, majd a másikat az egyikből jól megnézni és olyan szerencsém volt, hogy ehhez még az időjárás is asszisztenciát nyújtott.

Amikor felértem Ágasvárra, csak néztem, annyira szép volt a látkép. Pontosan Nógrád és Heves megye határán állva a kilátás Pásztótól és a Hasznosi-víztározótól egészen Bátonyterenyéig terjed. Csak tátottam a számat egy darabig, majd fogtam magam és az alattam lévő sziklakiszögellésre óvatosan kilépkedve kényelmesen leültem tovább szemlélődni. Igazán nagyszerű panorámát kínál a hely.

A három napos munkahetet szabadsággal töltöttem és úgy volt, hogy kedden megyek túrázni, behúzva a maradék rövidebb szakaszokat a héten. Az időjárás azonban megint közbeszólt, jó kis zivatarok áztatták sorozatban a Mátrát. Nem tehetek róla, de nem szeretek sárban túrázni. Nem verem a mellényemet, hogy mekkora nagy túrázó vagyok, aki minden körülmények között megy, ezt meghagyom másnak.