A dédesi vár elágazásától egymás mögött lépkedtünk, én hátul. És mert figyelni kellett a lábunk elé, én inkább Józsi lába elé figyeltem, aminek köszönhetően azonnal felvisítottam, ahogy azt láttam, hogy Józsi lépése mellől egy foltos szalamandra szalad világgá ijedten. Úgy megörültem neki, hogy azonnal nyúltam az összes fotómasinám felé. Sosem láttam még élőben ezt az állatot, így külön boldogsággal töltött el a találkozás, még úgy is, hogy szegénynek majdnem az életébe került.

Addig-addig követtük a kicsikét, míg egy fa széles gyökeréről le nem bucskázott. Azt azért még láttuk, hogy túlélte, de nem akartuk a halálba kergetni, ezért inkább tovább kúsztunk fölfelé. Még úgy 100 métert kapaszkodhattunk, mire kilátóponthoz érkeztünk. 5-10 méter kitérővel olyan szépséget láttunk, amilyenhez kevés fogható van. Az eső kicsit alább hagyott és mintha tisztulni látszott volna az égbolt. 

Mi itt, szemközt aranyba hajló hegyoldal, kettőnk között pedig a völgy, ahol kényelmes lassúsággal, mintha csak valaki lágyan megfújta volna, felhők pamacsai szöktek a magasba. A hegyoldal mögött még egy katlan, majd még egy, onnan is gyöngéden emelkedtek a köd fátylai, s olybá tűnt, mintha egy titokzatos idegen szippantaná fel a párát az erdő mélyéről. Egyetlen fotó sem tudja visszaadni azt az érzést, amikor ilyet lát az ember.

Boldogan mentünk tovább azzal a tudattal, hogy már nem jöttünk hiába. Ahogy haladtunk egyre följebb, úgy váltak egyre sötétebbé a fák közé telepedett felhők és úgy kezdett ismét egyre erősebben esni. Egészen szürreális élmény volt ebben a magasságban a sötét felhők közé bemerészkedni. Aztán mintha varázsütésre eltűnt volna, hirtelen nyoma sem volt a sötétségnek, csak a tejfehér köd ölelt körül minket. Szótlanul baktattunk az úton, folyamatosan csak fölfelé, egyetlen méter vízszintes rész nélkül. A fejem teljesen üres volt, az égadta világon nem gondoltam semmire. A lábaimat gépiesen raktam egymás elé. Eléggé emelkedett, de nem fájt semmi. Nem égtek az izmaim, nem szorított, nem nyomott semmi sehol, az erdőben sem volt semmi látnivaló, mert olyan köd volt, hogy nagyon messzire sem lehetett ellátni. Kicsit hosszúnak tűnt ez a szakasz, nem tudtam, hogy valaha elérjük-e még Bánkútot. Hirtelen arra eszméltem, hogy tudatosodott bennem, nem érzek semmit és teljesen üres a fejem. Totális nihil. Még ilyet nem éreztem soha, így elég furcsa volt most átélni. Amikor a Kékesre küzdöttem fel magam, még ott is éreztem legalább valamit, hogy fáj, hogy ég, hogy alig kapok levegőt, de itt csak a teljes, fájdalommentes üresség volt bennem. Ez megdöbbentett, de sikerült átlendülnöm a holtponton.

Szerencsére innen már hamar elértük a síházat, de legnagyobb sajnálatunkra zárva volt. Pedig úgy ittam volna egy kávét. Nem volt mit tenni, ha zárva, akkor zárva. A pecsét legalább fedett helyen volt. Levettük az esőkabátot, a hátizsákot, pecsételtünk és a fenekünk alá egy kabátot téve, leültünk az ott lévő farönkre kajálni. Meglepődtem, hogy a pulóverem vizes volt. Ennyire izzadtam volna? Melegem volt, ez nem vitás, na de ennyit azért nem szoktam izzadni. Aztán rájöttem, hogy a poncsó alá beszorult a testem által kibocsátott meleg levegő, ami a kívülről érkező hideg hatására a ruhámon páraként lecsapódott. Fáztam is. A hajam szintén nyirkossá vált. Nem is húztuk sokáig az időt, nehogy megfázzunk. Visszaöltöztünk és indultunk is tovább. Alig tettünk meg néhány tíz métert, amikor belebotlottunk a turistaszálló épületébe.

Hát megmenekültünk, itt a mi helyünk, lesz kávé, lesz meleg meg minden. Örömmel vetkőztünk neki ismét, de itt már jó volt. Kávéztunk, melegedtünk, feltöltődtünk. És hát miért ne igyunk valami lélekmelengetőt is, ha már itt vagyunk. Jöhet egy jó kis sárgabarack pálinka. Én most nem fogom reklámozni a nevét, a kedves pultos fiú majd úgyis megmondja, melyikből kell inni, de nagyon ajánlom mindenkinek, hogy tovább indulás előtt igyon egy kortyot belőle, mert eszméletlenül finom. Jókedvűen és újjászületve vágtunk neki a maradék 20 km-nek.

Folyt. köv.