A felhők végre nem takarták a kilátást és láthatóvá váltak dél felé a Bükk dombjai. Itt legeltettük egy kicsit a szemünket, igyekeztünk a látványt elraktározni. Innen már nem volt messze a kilátó, s kis erdei úton folytattuk tovább a fák között. Az ég kékje áttört a foszlóban lévő felhőkön, arcomra pedig egyre szélesebb vigyor ült ki. Az ezerszínű fák, a lehullott levelek, melyek az ösvényt takarták adtak egyfajta bájt az erdőnek. Rajtunk kívül senki nem járt arra.
Arany színű alagút borult ránk, ahogy az útmenti fák fölénk hajoltak. Lábunk alatt az avar néhol sáros, csúszós utat takart, vigyázni kellett, hogy ne essünk hasra. Egy kis mászás után felértünk végre a hegy tetejére. A Nap is teljesen kisütött, s teljes pompájában ragyogta be a vidéket. Odafentről elképesztő panoráma fogadott bennünket. Az elbontott hegy szinte síkra gyalult teteje őrzi az egykori bányászat múltját.
A 815 méter magas Bélkő-hegy nevét az itt élő Bél nemzetségről kapta. Messziről is jól látható fehér sziklái a Bükk-fennsík meghatározó tagja a hegység nyugati oldalán. Tetejére az apátságtól induló tanösvény vezet. A Bélkő sebhelyét okozó cementgyárat 1908-ban alapították, mely 1910-ben kezdte meg működését. A hegy oldalában 1963-ig folyt a mészkőbánya művelése, ekkorra azonban a bányafal veszélyessé vált, ezért a kőzet kitermelését a hegygerinc tetején folytatták. A felső kőbánya 2002-ig, a cementgyár bezárásáig működött. Számítások szerint a hegyből közel száz év alatt 19,5 millió tonna mészkövet termeltek ki, ami azt jelenti, hogy a hegyből több mint 7 millió köbméter hiányzik.
Lábunk alatt a rozsdabarna erdő fái csillogtak a napsütésben, melyet csak az ide vezető tanösvény kanyargós aszfaltútja tört meg. A távolban még az imént itt tornyosult felhők fehér sávja díszítette a horizontot, alatta szelíd dombok hullámzottak. Észak-nyugat felé Bélapátfalva apró házai és valamikori cementgyára bújtak meg a hegy lábánál. A látvány egészen magával ragadó volt, a napsugarak és a távoli felhők együttese meseszerűvé varázsolták a látképet. Végre a szebbik arcát mutatta a Bükk, boldogságmámort csempészve a lelkembe. Talán nem is olyan undok ez a hegy?
Miközben a panorámát csodáltuk, ettünk-ittunk, befaltuk a csúcs-csokit is, viszont az erős szélnek köszönhetően úgy gondoltuk, ideje elindulni lefelé. Hjajj, már megint lefelé a csúszós úton. Mondtam is Józsinak, míg fejemmel balra fordulva egy helyet kerestem, ahol el tudnám intézni sürgető dolgomat, hogy vigyázzon, mert csúszik, de mire visszafordultam, ő már békésen ücsörgött a földön, talán valamiféle dicséretre várva. Én biztos azon nyomban felpattantam volna, ő viszont megvárta, míg érzékelem a problémáját, de ahelyett, hogy mindent eldobva rohantam volna a segítségére, könnyes röhögésben törtem ki. „Nem megmondtam, hogy vigyázz, mert csúszik?” – vontam kérdőre még mindig vigyorogva. Hát ő csak át akarta ugrani a mélyedést és ez lett belőle. Elfogyasztottunk a takarítására jónéhány papírzsepit, persze csak annyit értünk el vele, hogy a nagyját lesöpörtük róla, a sáros foltok a nap további részében ott éktelenkedtek rajta.
Lefelé menet ismételten a kézifékes megoldást választottam, hogy ne járjak úgy, mint Józsi, mert itt ráadásul már nem simán a sárba esnék, hanem a kövekre, én pedig nem itt akartam befejezni az aznapi túrát. Józsi viszont előre sietett (hova siet állanódan?) és csak reméltem, hogy nem úgy találok rá, ahogy az előbb.
Ekkor már találkoztunk fölfelé érkező kirándulókkal, akik Józsi sártól díszes ruháját látva elszörnyedve kérdezték, hogy „ennyire csúszik?” Hát bizony, ennyi eső után ennyire csúszik. Majd már gyakorlatilag csapatokban érkeztek az emberek a kilátó felé igyekezve. Nekünk szerencsénk volt, hogy csak két emberrel találkoztunk odafent, nem volt zsúfoltság és ki tudtuk élvezni a lehetőséget, de most, hogy jó idő lett, igazi népvándorlás indult.
Lassan leértünk és visszacsatlakoztunk a kék jelzésbe, innen folytattuk a túrát. Gyönyörű időnk volt, hétágra sütött a Nap. Ekkor már tényleg örültem, hogy reggel úgy döntöttünk, nekiindulunk. Helyenként továbbra is csúszós volt az út, de nem siettünk. Nem is lehetett, mert annyi szépségbe botlottunk, hogy muszáj volt néhány lépésenként megállni fotózni, hogy megörökítsük ezeket a csodákat. Vízcseppes gombák, fák között beszűrődő napsugarak, és az ezerszínű erdő, mindig más arcával. Imádtam minden percét.
Folyt. köv.
